Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
146 tene el, mint éppen a közönséges mezei ölyv s tény az, hogy vadszegény vidékeken őszön át majdnem kizárólag tücsök meg békafogás a mestersége a tarlók felett bogarászó ölyveknek. Őszönte az Alföld parlagos, tarlós pusztáin lőtt ölyveket mindig tömve találtam tücsökkel, meg — talán nyomtatékul szolgáló — nagy varangyos békákkal; egérnek azonban legtöbbnyire nyoma se volt bennük, csak egérvész idején, vagy az úgynevezett férges években. Azért én erősen hiszem és meg is vagyok róla győződve, hogy őszkor a mezőkön szertekószáló ölyveknek nem az egerészés, hanem tücsök- és békavaddszds a czéljuk. Mikor az ölyv megáll libegni a tarlók felett, mint a vércse, akkor nem egeret, de tücsköt vagy békát szemel s ha rézsút irányban lecsap, vagyis inkább lesuhint (mert az ölyvnél voltaképeni lecsapásról, mint más ragadozó madaraknál, alig lehet szó), akkor az (mint többször meggyőződtem azon frissiben lőtt példányoknál) soha sem egérre (ezt ültében lesi), de a fentemlített bogár vagy hüllőre történik mindig. — Ha vadfélét támad meg az ölyv, támadási modora egészen más és akkor a körülményekhez képest nagy élénkséget is képes kifejteni. A tücskön és varangyos békán kívül van még az ölyvnek egy kedvencz falatja s ez a rétek átka, a vakondok. Perzse jobbára tán azért, mert semmi ügyességgel s nagyobb emóczióval nem jár ennek a megkaparítása, ha egyszer fölszínre kerül. De legyen bár hogy is, az azonban tény, hogy igen soknak a végére jár. Midőn fiai vannak, egyéb zsákmánymaradék közt sokszor akadunk vakondra, nem ritkán kettő-háromra is, mely némely vidéken (ahol sok a vakond), úgy látszik, a fészkeknek rendes tartalmául szolgál. Egy általam megvizsgált ölyvfészekben nem kevesebb mint 8 vakond hevert, pedig csak két porontya volt az ölyvpárnak.—Vakondpusztító tulajdonsága miatt tehát, részben a mezőgazdaságra is kártékonynak kell tartanunk az ölyvet, a menynyiben újabban minden gazdászati szaktekintély azt vitatja,hogy a vakond hasznos állat. — Ezek után még egyszer fel kell vetnem a kérdést, vájjon honnan veszi az ölyv fa hóölyv is) télnek idején azt az önfentartására naponta szükséges 30 egeret ? Talán a hó alól vagy a lyukból kaparja ki (!) tyúk módjára magának? .. . Hisz mindenki tudja, hogy az egerek s gözű-félék télen nem igen, vagy abszolúte nem is jönnek a föld színére, hanem a hó és a föld között u. n. egérjárásokat készítve avagy turkálva keresik tápjukat s e mellett rejtekben töltik napjaik nagyobb részét. Mire alapítják tehát az ölyvügyvédek az ölyvek „megbecsülhetlen hasznosságát" illető állításukat? — Én azt hiszem, az előadatottakban elég részletesen kimutattam annak az állításnak tarthatatlan voltát, hogy az ölyv kiválóan egerésző állat volna, sőt ezt bebizonyítottnak is remélem. Ugyanezek állnak a gatyás- vagy hóölyvre* (Archibuteo lagopus) is, mely madár talán még kártékonyabb zsiványfajzat, mint a csupaszlábú ölyvfélék. Telente sok kárt tesz az elkényszeredett gyönge vadban, fáczánban, fogolyban és nyúlban s mivel képességei is fejlettebbek: ügyesebb, vakmerőbb, mint csupaszlábú rokonai, — kétszeresen veszélyessé válik a vadállományra nézve s csak nagyon keveset és inkább csak szükségből egerész. Hogy mire képes ez, az ártatlanság fehér színével kidíszesített (túlnyomóan fehér-tarkázatú) északi szárnyas zsivány, álljon itt Czynk * Lásd képét a 84-ik oldalon. Rajzolta Dr. Lendl Adolf.
