Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
145 goly oly bamba jószág, illetve rendkívül félénk állat, hogy egy keringő nagyobb orvmadár láttára nemcsak hogy szárnyon, vagy lábon menekülést nem keres (még ha sűrűs védhely van is a közelben), de sőt inkább bárgyún meglapul helyén, mintha le volna ragadva s szinte, megmagyarázhatlan önmegadással várja be a halálos csapást. — Arra nézve, hogy mily kártékonya válhatik az ölyv fészkelése idejében s hogy mily változatos az a menű, amelylyel porontyait ellátni szokta, érdekes például szolgálhat a következő. eset. Egy erdész talált egy ragadozó-madár fészket, a melyből aztán kiszedetett három már meglehetősen kifejlett madár-fiókát, a melyet később mezei ölyveknek állapítottak meg. Miután az erdész kezdetben nem tudta milyen madárral van dolga, az öregeket is szerette volna elpusztítani: a három fiókát kivitte az erdő szélére s ott egy csonka fatörzsre kötötte ki azokat, eléjük pedig egy tányérvasat tett. Az egyik öreg madár csakhamar megjelent a helyszínén, körülröpködte fiait, de nem tudta magát rászánni, hogy fiaihoz szálljon; később eltűnt a láthatárról. Másnapon a kitett vasban egy fia ragadozó-madarat találtak, az előbbi háromnak testvérét, amely midőn a fészket kiszedték, valami módon észrevétlenül eltűnt, s most, hogy meghallotta testvéreinek sikongását, hozzájuk sietett s úgy került tőrbe. A fiatalok, hogy megfigyelhessék, vájjon az öregek mivel táplálják azokat, még négy napig maradtak kikötve, mialatt az öregeket távolról távcső segélyével megfigyelték. Mind a két öreg hordott prédát a fiatalok számára, de egyik sem ereszkedett le, hanem a fiatalok fölött lebegve hullatták alá a hozott prédát, mely gyakrabban a kitett tányérvasba esett s az ismételten becsapódott. Meglepő, hogy mennyi • és miféle zsákmányt hoztak fiaiknak. A négy nap alatt ugyanis 3 nyírfajdot (méghozzá tojót), két darab félanyányi nyulat, egy szajkót, két vadgalambot és két mókust hurczoltak oda, mely prédát az őrül kirendelt ember mindig eltávolította. A nyírfajdokat az öregek az erősebb tollaktól megkoppasztva hozták a fiaknak. Végre, midőn belátták, hogy az öregeket nem fog sikerülni elfogni, a fiatalokat eltávolították, de a tett megfigyelés is elégséges annak bebizonyítására, hogy az ölyv korántsem oly ártalmatlan, mint aminőnek általában tartják („Vadászlap-', 1894. pag. 310.). De hogy az ölyv nemcsak az apróvad-félék ostora, de a baromfiakra nézve is veszedelmes, azt se én észleltem először. A gazdaasszony a megmondhatója, mennyiszer megkergeti ez a szentnek híresztelt zsivány az aprójószágot s hány reményteljes csibécskének, kacsafiűnak s egyéb baromfinak oltja ki életét! A magánosan álló mezei és erdei lakokat csak oly szemtelen merészséggel kóvályogja körül az ölyv (bitangoló háziszárnyas keríthetése czéljából), mint akár a héja. És tény az, többször megfigyeltem, hogy a kisebb, úgynevezett „parasztfajta tyúkot" is elragadja a nagy erős ölyv; nem hiába hívja tehát a zalai, meg a somog3 Tmegyei nép „tikhordó kányának" az ölyvet. Igaz, ha a vadfélékből kikopik az ölyv, vagy még inkább ha vadszegény vidékre vetődik, egy-egy hörcsököt vagy ártatlan kígyót is zsákmányul ejt, sőt esők után előmászó földigilisztákkal is telezabálja magát s békákat s tücsköket is fogdos, mi által őszszel némi hasznot tesz a gazdának; de ezáltal vajmi kevéssé érdemli ki méltánylásunkat azon tetemes kárral szemben, mit a vadásznak okoz. Mégis nevezetes e mellett, hogy a szélkiáltón kívül nincs talán madár egy sem, mely annyi feketetücsköt emész10
