Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

November

144 gazficzkókat. És valószínűleg így fog cselekedni minden értelmes vadász, ha egyszer az enyémhez hasonló tapasztalatokat szerez. Tessék csak szemügyre venni egy ölyv-fészket s a tapasztalás önként kínálkozik! Nem akarok ezzel azokra a csontmaradványokra utalni, amelyek — még a kölykök aprósak vagy az igen vén ölyvek fészkénél — amúgy sem találhatók fel s amely körülmény arra a téves feltevésre vezethet, hogy az ölyv tisztán csak egerekkel él, hanem figyeljük meg a madarat, hogy mit visz ő fészkébe és mit hova hord el onnan (az ilyen vén példányok)?! — Hogy ugyancsak a vén példányok — de a fiatalabb szülők se, ha fiókáik már nagyocskák — nem tűrnek meg fészkükben semmiféle maradványokat, hanem mindent elhordanak abból; másfelől pedig mindig lekoppasztott zsákmányt visznek abba, úgy, hogy sem tollakat, sem más nyomokat ott nem lehet találni: az a praktikus megfigyelőt kétségbe nem hozhatja, mert a feszek környékén valahol a csalhatatlan jelek csakhamar felvilágosítanak s a feltalált prédák maradványai elárulják a tetemes pusztítást. Csodálom, hogy erről az ölyvvédők nem beszélnek! Brehm is csak annyit enged meg, hogy az ölyvek „legföllebb (!) kimerült foglyot, beteg nyulat itt-ott meggyilkolnak". — Az ám! Egyébiránt az ilyen beszéd ma már kevés vadásznál talál hitelre. Hogy az ölyv egyáltalában ,,csakis kimerült" vagy „sebhedt beteg" vadat támadna meg, s hozzá azt is csak „itt-ott", — az egyszerűen nem igaz. Tény az azonban, hogy a fiatal, tehát még gyakorlatlan ölyv kevésbbé vállalkozó természetű s az ilyen többnyire csak a magával jótehetetlen, erély nélküli beteg vadnak a hóhérjává szokott szegődni s ügyetlenségénél fogva az ilyennel is alig képes elbánni, körmeivel, csőrével csak sanyargatja, kínozza a szerencsétlen vadat és csak hosszas vesződség után képes megölni, ha a vadász idejekorán le nem lövi vagy el nem riasztja. — Szemben Brehm állításával, az én tapasztalataim egészen mások. Az ölyv ugyanis, mint minden nagyobb orvmadár, tavasztól őszig folytonosan a szőrmés és tollas vadfélék fiatal ivadékaival táplálkozik, úgy növekedő fiait is hasonlókkal látja el. Különben pedig tápláléka, kivéve a békákat, a rókáéval teljesen egyező, minthogy ő főleg ősszel, elkezdve az egértől a nyúlig és őzgidáig: mindent elfogyaszt, ami elébe kerül. Tavasszal a nyúlsüldőknek egyik legfőbb ostora és különösen a korai első ellésre veszedelmes; de a gyenge vadlibák és fiókkacsák se mentek üldözése elől, sőt a tojások végett utóbbinak fészkét is feldúlja akárhányszor. Telente a beteg vagy gyenge vad részben az ölyvek karmai közt végzi be pályafutását, Januárban, februárban a nyulak és foglyok ott, ahol nem étettetnek, a leggyengébbek; nem lehet csodálni tehát, ha ebben az időben sok vad az ölyvek prédájává válik. Nekem néhányszor arról is volt alkalmam meggyőződnöm, hogy egészen fiatal (néhány napos) őzborjat is elragad a mezei ölyv, ha hozzá férkőzhetik (és erre nagyon lesi az alkalmat) s fészkébe czipeli a gyilkos porontyok prédájául. Azt pedig nemcsak én, de sok hivatásos vadász észlelte már, hogy oly erdőrészből, hol ölyvek fészkelnek, a szintén ott fészkelő, illetve fiaikat nevelő fajdfélék apró csirkéit e gazficzkók napról-napra lopkodva, végre annyira kipusztítják, hogy a legnépesebb fészekaljból is alig marad egy-két hírmondó. Hogy sok kinőtt fogoly is esik az ölyvek prédájául. az minden fogolytenyésztéssel foglalkozó előtt ismeretes tény; mert a fo-