Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
naponkit össze, alig hiszem, hogy az elpusztított egereket megolvasták volna és mindenik észlelő más nézeten van, mert azt tapasztalta, hogy az „egerész" ölyv akkor fog egeret, ha mást nem talál. Oly években, midőn az egerek száma nagyon kevés, hogyan lenne lehetséges, önmagát és folyton éhes fiait csakis egerekkel táplálnia ? De még akkor is, ha az egerek nagy számuk folytán a mezőgazdaságra csapássá válnak, az ölyv ezeket mint apró vadat tekinti és jobb pecsenyét is tud szerezni, miként a kővetkező esetek bizonyítják: 1857. június havában, midőn az egerek igen nagy számban léptek föl, egy tölgy állab magas füvei benőtt talaján egy őzgidát hallottam keservesen ríni s azon hiszemben, hogy a róka folytogatja, sietve mentem oda, hol azonban nem kis meglepetésemre a róka helyett egy úgynevezett egerész ölyvet találtam, mely az alig pár napos gidának a nyakát megfogva, ezt csőrének vágásaival igyekezett megölni. Ebben a pillanatban szaladt oda a gida anyja is, csak midőn már majdnem ráléptem. repült föl az ölyv és a legközelebbi tölgyfa egyik alsó ágán fölgalyazva sóváron nézett áldozatára, míg lövésem le nem terítette. Közbejövetelem nélkül a kis gida biztosan elpusztult volna, a nyaka és a feje több sebtől vérzett, szemeinek kivágására azonban már nem ért rá. Harmadnapra láttam újra a kis gidát, amint látszólag bágyadtan és betegen anyját követte; miután azonban ütere nem volt megsérülve, mint később meggyőződtem, teljesen kiépült. — 1862. július havában egy magas bükkfák közt levő sűrű mogyoró bokorban fiatal ragadozó madarak hangját hallottam ; fészek a közelben nem volt, a fákon sem láttam semmi ragadozó madarat, tehát a lármázok a földön lehettek. Az erős szél zúgása lehetővé tette, hogy a hangok után haladva, megközelítsem. A földön három fiatal ölyv ült, melyeket gondos anyjuk egy fiatal süldő húsával etetett. Karmaival és csőrével egész darab húsokat tépett le. melyeket a fiatalok roppant mohón nyeltek le s folyton újabb és újabb falatért kiabáltak. Nagyságuk és tollazatúk fejlettségéből arra lehetett következtetni, hogy a fészket már régen elhagyták. — 1864. június havában, amint a kapun kiléptem, egyszerre látom, hogy egy sebesen repülő ölyv alig 6—8 lépésnyire tőlem egy öreg tyúkra lecsap és elkezdi kopasztani. Kénytelen voltam a merész rablót egyszerűen elijeszteni. mert a faluban lőni tilos volt." —Hát mit szólnak ezekhez az erkölcsi bizonyítványokhoz a szentté avató ölyvügyvédek ?! — Régebben Blasius, Brehm, Gloqer stb. ölyvmagasztaló iratait olvasva, magam is azt hittem, hogy minden egyes ölyvben legalább is egy aprószentet kell tisztelnem s a világért sem bántottam volna őket. Hanem egy ízben reviremben szokatlanul sok közönséges ölyv fészkelvén. föl akartam használni e körülményt e madarak tertmészeti viszonyainak tanulmá/ nyozására. Es valóban, tanultam is sok újat, hanem keserű csalódások árán. és ugyancsak kiábrándultam balga, a tudós és nem tudós ölyvvédők irataiból magamba szedett hitemből! Ugyanis a megjegyzett s rövid időközökben körüljárt fészkeknél, nagy csodálkozásomra, egeret ugyan alig, de annál több vadfélét találtam. Szinte elámultam-bámultam, midőn egyes fészkeknél láttam, menynyi ott a foqolytoll, fáczánfej, nyúlfark! Persze, hogy ezen kézzelfogható tapasztalatok után vége volt a régi kegyeletnek s amikor csak alkalmam nyílt rá. egy-egy lövetnyi ólommal köszöntöttem az egérpusztítással rágalmazott szárnyas
