Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
122 nél, hanem többnél; a szerint milyen ínyenczek az öregek: az egyik jobban szereti a fáczánt, a másik a foglyot, a harmadik meg mást. De lehetséges ezt máskép gondolni? Hisz május hónapban, midőn a vércse fias és hatszor annyi táplálékra van szüksége, mint siheder korában, hol szerezzen az övig érő zöld határban annyi egeret, bogarat, hogy folyton éhes porontyait vele jól tartsa ? Azon az egy-két tábla ugaron vajmi kevés van; tehát fogoly-, fáczáncsirke, fürj és csibe után is néz biz őkelme s öli ezeket is, és pedig rendszerint korán reggel és este jár zsákmány után. Április közepétől junius közepéig tart így, azontúl nem káros s kíméletre érdemes a vércse; lövöldözésétől tehát nyáron és őszszel a vadőrök is szigorúan eltiltandók volnának. Az ismertetett sólyomfajokhoz kártékonyság tekintetében méltán sorakozik a héja (v. nagy karajka, Astur palumbarius), ez a szárnyas róka, mely apró vadféléinknek a legádázabb gyilkolója s legfőbbképen a vadászat rovására élősködik és különösen a költés időben rendkívüli kártékony ragadozó. Majdnem hihetetlen, mennyit képes egy héja-pár naponta fészkébe liurczolni; de nem csupán azért, hogy azokkal fiait jól tartsa, hanem legfőképen azért, hogy vérszomját, rablóvágyát kielégítse. Tekintve ezt az ez által előidézett kiszámíthatlan kártékonyságát, valóban csak örülni lehet a természet ama rendelkezésének, hogy e rabló mindegyike, illetve minden pár közülök, az általuk választott területen magukon kívül más héját meg nem tűr, de ha a párból az egyik, vagy pedig mindkét madár lelövetik, vagy akár mi úton-módon kiirtatik, akkor a szabaddá tett terület nem sokáig marad üresen. Csakhamar újabb rablók jelennek meg e fajból, amelyek közúl az erősebb aztán a többieket kiüldözi s a vadállományt mindaddig pusztítja, míg csak nem éri őt magát is utói a szemes vadóvó boszúja, Mint az összes sólyomféléknél, úgy a héjánál is a nőstény az erősebb s vérszomjasabb, mely különösen fészkelés idején határtalan öldöklést visz véghez s ekkor éri el kártékonyságának tetőpontját. — A héja egész napon át csatangol és még akkor is, midőn valahol letelepszik, ezt nem azért teszi, mintha szükségét érezné a pihenésnek, hanem inkább azért, hogy a helyről, a hova leszállott, újabb prédára lessen. Még akkor is, midőn a héja egy épen most zsákmányolt vadat vagy házi szárnyast tépáz, e prédáját rögtön ott hagyja, mihelyst alkalom kínálkozik egy más vadat elragadni, vagy egy megsebesített vadat, akár a vadász szemeláttára elrabolni. Miután a héja e szakadatlan csatangolás és préda után való lesése közben naponta legalább két darab vadat, fürjet, foglyot vagy egy süldő nyulat elragad — a kisebb madarakat és apró házi szárnyasokat nem is említve. — ebből következtethető, mennyi vadat pusztíthatott el egy ily madár addig is, a míg annyira kifejlett, hogy párosodni és fészkelni kezd. A fészkelés ideje alatt aztán egy területen két héja portyázik, a mi persze nem zárja ki azt, hogy
