Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

November

119 már is lábaimnál ült. szájában a hevenyében lekapott csodálatos valamivel, melynek jelenlétéről kiröppenése pillanatáig nekem még csak homályos sejtelmem sem volt, minthogy egy röpke pillantásra meg se is láthattam, annyira belemarta volt magát az állat testébe a vastag aludtvérréteg s f'elkúszált tollak közt. Közelebbi megszemlélés után kitűnt, hogy a manószerű tünemény tulaj donképen nem egyéb annál a roppant merész és vérszomjas, bár ökölnyi kis északi sólyomfajnál, mely nálunk csak téli vendég s a melyet — a mint már említém — a nép szája öldöklő természete miatt Ó7w-nek nevez. Én ezt a kis ragadozó madarat felette vérengző, roppant merész — helyesebben vakmerő — állatnak tartottam ugyan, de mégis, hogy oly nagy állatot, mint a vadlúd, megtámadni merjen s azt képes legyen meg is ölni — még pedig oly gyalázatos, egy vérszopó fúria kegyetlenségével végrehajtott módon. — az képzeletemet túlhaladta! Visszaemlékeztem ugyan, hogy nem egyszer láttam szürke varjúval, sőt ölyvvel és bagolyhéjával is viaskodni, kergetőzni; ámde én az eféle stiklijeit csak játszi kedvcsapongásoknak vettem s eszem ágában sem volt azoknak valami komolyabb jelentőséget tulajdonítani. noha némelykor úgy tetszett nekem, mintha az incselkedése (?) tárgyát képező tollas fel-felhangzó sajátságos szava nem is annyira a jókedv szülte pajzán riadalom, mint inkább a legnagyobb ijedtséget és félelmet visszatükröző kétségbeesett madársírás hangjához hasonlítana. Es íme, itt van ni, mennyire igazolta ez magát! — Különben e kis vérengző ragadozó madár rendes táplálékát apró madarak képezik s telente leginkább a verebeket üldözi nálunk, miért is a verébtanyák körül igen gyakori jelenség s nagy verébribilliókat rögtönöz a verébseregek hajkurászása által. Olyan apró madárfélét, melyet a levegőbe föl nem szoríthat, vagy amely előle röpüléssel nem igyekszik menekülni: nem fog, mert csak röpülőkre vág. A vadászatra igen kártékony és roppantul vérengző sólyomfaj még a galambász sólyomnál többé-kevésbbé nagyobb ráró vagy kéklábú-sólyom (Hierofalco saker) is, mely fajt sokan a kelecsennel azonosítják, vagyis inkább összezavarják, minthogy a sólymászat korában ezeket tömegesen importálva, nálunk szintén vadászatra alkalmazták s aféle sólyomkülönlegességeket képeztek akkor, mint a vadászebek közt jelenleg az angol vizslák. Ezek a sólymok voltak az igazi „fejedelmi vadász-sólymok" (Hierofalco arcticus és H. gyrfalco) s Norvégia, Island vagy Grönlandból hozattak be. — A kéklábu-sólyomnak vagy rárónak nálunk több, egymástól szembetűnőleg elütő formája vagyon; de kártékonyság tekintetében igen csak megegyeznek egymással. Nincs szárnyasvad, — amelylyel csak megbirkózhatnak. — amely prédaszomjuk ellen mentve volna, még a vízi madarak se, sőt alkalmilag halfogdosásban is mesterkednek. A galambokat épp oly szenvedélylyel üldözik, mint a héja és a baromfiakban is kárt okoznak, ügy látszik, nemcsak madarakra, de kisebb emlősökre is vadásznak, legalább az Alföld ürgéit kedvencz pecsenyének találják. Ugyanis a délvidéken többször láttam egyeseket az ürgére odapuffanni, hogy csak úgy porzott. Legnagyobb előszeretettel azonban mégis a víziszárnyasokat vadászszák. Ez a fő bűnük. Sokkal kisebb, de aránylag majdnem épp oly kártékony sótyomfaj, mint ezek, a fecskefogó sólyom (Falco subbuteo) is, melyet pacsirtasólyomnak