Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

November

116 anélkül, hogy valami nagyon védekezett volna erőszakoskodásaik ellen. Általában az ily koldulások azt a benyomást tették rám, mintha a sólyom semmi ellenséges indulattal nem viseltetnék az élősködő fráterek iránt, sőt mintha bizonyos készséggel engedné át az ügyetlen lazaróniknak vadját, sokszor önként eléjök is vetve azt. Nem kevésbbé vakmerő sólyom-faj az a kis ragadozó is, mely őszszel, mint téli vendég, szokott hozzánk kerülni északibb hazájából s melyet a nép rendkívül öldöklő természete miatt ölü (Falco merillus. Gerini [aesalon) néven különböztet meg. Ez a faja a sólyomnak vakmerőség tekintetében még talán a galambász sólymon is túltesz s e mellett valóságos menyéttermészetet árul el, amennyiben a nálánál jóval nagyobb madaraknak: túzoknak, lúdnak stb. a hónaljukba vágja magát, szinte testükbe furakodik s addig gyötri őket. míg halálra váltan le nem hullnak. Erre nézve egy ízben igen érdekes megfigyelést tettem, mely érdemes a följegyzésre. Kora tavaszszal történt. Egy tiszai sárréten a nemes mocsári szalonka vadászatának hódolva, az órákig tartó zsombékmászás fáradalmaitól kimerülten, a rét szélén egy rőzserakásra telepedtem le rövid pihenőre, miközben érdeklődve szemlélgetém távcsővem segélyével a lápvidék távolabbi pontjait, a madárélet jelenségeit kutatva. Hanem kissé még korán volt. Az érkező, távozó vagy ide-oda vonulgató szárnyas vándoroknak a messzeségben ködfátyolszerűen elő- s tovatűnő mozgalmai még nem igen gyönyörködtették a szemet. Szóval a rét körén általában még a jellemző lappangó élet járta; de azért volt a vidéknek már némi élénksége. Trifkolt, csiukolt a sok aprófaj kacsa, még téli idegen vendégeink; ezek mellett azonban alig némi csekély számú igazi hazás faj, hanem annál több jegesrucza, melyek csak úgy csillogtak a nap biborában, a mint verdeső szárnyaikkal vízgyöngy-záport támasztva, az ködszerű aranyharmatárként hullott vissza reájok. Fehér-fekete tollazatúkat egészen tisztán kivehetém távcsővem segélyével. — Nagyon bent, a rét közepe táján, roppant mennyiségű vadlúd darvadozott, gágogott torkaszakadtából és szünetnélküli folytonossággal. Hanem ezúttal olyan idegenszerűnek tetszett ez a különben megszokott gyülekezésük, viselkedésük nekik. Mintha valami fenyegető veszély riasztgatta volna a hangos torkú népet! Persze, a nagy távolság miatt erre vonatkozólag valami bizonyosat megállapítanom nem igen lehetett. Csak azt láttam, hogy van ott roppant mennyiségű vadlúd, melyek minden rendszernélküli összevisszasággal idegesen kavarognak az avas nád felett; hanem például sast, vagy más orvmadarat, amely támadta volna őket, sehol a láthatáron felfedezni nem tudtam. Szóval a rejtélyes lúdlázongás okával sehogysem sikerült tisztába jönnöm. Hoszszabb idővártatra azonban egyszerre csak elnémult a hangos madártömeg zajongása, mintha ketté vágták volna; ugyanekkor feltűnt nekem egy, az avas nádak felett, a gyűlésező lúdsokadalom irányából kifelé siető magános vadlúd, feltűnt pedig azon oknál fogva, amennyiben a szokott vadlúdrepüléstől eltérően s egészen szokatlanul, roppant sebességgel, mondhatnám nyílgyorsan hasította a levegőt! — El nem tudtam képzelni, mi történhetett ezzel az állattal, hogy ily, vadlúdnál sohasem tapasztalt légi száguldást visz véghez, ami már csak azért