Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
117 is felette különösnek és megmagyarázhatatlannak tűnt fel előttem, mivel közelében semmiféle szárnyas ragadozót nem láttam s a távolban sem mutatkozott ilyen, legkevésbbé pedig a ludak félt ellene: a szirti- és réti-sas, melyek szoktak olykor egy kis vadlúdhajszát rögtönözni. A láthatólag nagyon megriadt jószág azonban folyton az említett gyors tempóban hasítota a levegőt a felvett zsinóregyenes irányban. Már alig néhány száz lépésnyire lehetett tőlem, midőn hirtelen valami sajátságos, vadlűdtól még eddig nem hallott idegenszerű kiáltásokat, melyek a panaszos madársírás és a kétségbeesett sikoltás hangjait egyesíték magukban. kezdett hallatni s eközben irányt változtatva magasan felcsapott, majd ismét gyorsan lefelé suhant, jobbra, majd balra szökelt, lebegett, körbe forgott, szárnyait -sajátságosan a testéhez csapdosta, — szóval csodálatos dolgokat művelt a levegőben. Majd hirtelen ismét nekiiramodott s az előbbi rendkívüli gyorsasággal repülni, szinte száguldani kezdett egyenes irányban s ily tempóban elhaladt pár száz lépésnyire; ekkor szárnyait mereven kifeszítve, roppant ívben hanyatlani kezdett mind alább és alább, míg végre földet ért s meredt szárnyakkal fekve maradt. A távcsővet le nem véve szememről, felcsigázott érdeklődéssel lestem a további fejleményt. — A lúd földreérte után kis vártatra, látszólag mintegy végerőfeszítéssel, erősen csapdosni kezdte a földet nagy szárnyaival, aztán egy hirtelen mozdulattal hátára, majd ismét hasra fordult, testén keresztül gurult, hempergett, szóval akként vergődött a földön, mint ezt egy roppant testi kínok által gyötört állatnál tapasztalni. Végre az erőitetetett vergődés megszűnt, a szárnyak mozdulatlan, de kifeszített merev tartásban maradtak, szóval a madár nem adott többé semmi életjelt magáról és teljesen holtnak látszott. Izgatottan kaptam fel fegyveremet s az avaron keresztül törtetve, egyenesen a madár felé siettem. Közelébe érve, vizslám húzni, majd állni kezdett. Nevettem és lehívni igyekeztem a kis dögöt, — de az csak állt szigorú figyelemmel tovább is s hallani sem látszott a különben mindig nagyon respektált vezényszót. Kissé csodálkoztam ugyan; ez egyszer azonban tovább nem foglalkoztam vele, gondoltam teljék kedve. — Ott feküdt a lúd lábaimnál a már leírt helyzetben. Gyönyörűen kifejlődött óriási r gúnár volt. Érdeklődve nyúltam utána s egyik szárnyánál fogva felemeltem a földről. Hanem ebben a pillanatban nagyot bámultam: a lúd egész alrésze csurom vér volt! Bal szárnya alatt egy majdnem másfél tenyérnyi terjedelmű óriási, roppant seb látszott, vastagon aludt vér és zilált tollhalmazzal fedve, — nekem legalább egy futólagos rátekintésre úgy tetszett. — Kimondhatatlan sajnálat érzete fogott el a szegény állat iránt, de egyszersmind elirtóztam az érthetetlen, megmagyarázhatatlan seb láttára! Fegyverem vállra vetve s a holt állatot két kézbe fogva, közelebbi megtekintéséhez készültem. Ekkor, mintha csak vaktöltény robbant volna fel a kezemban tartott állatban, hirtelen pillanatnyi tompa robaj hallatszott s a zilált toll, illetve a sebet roppant vastagon környező aludtvérrétegből aczélrugóként kipattanó alak ötlött elő, mely villámgyors suhintása közben szinte arczomat érinté. Persze, hogy roppant meglepetésemben első dolgom volt a ludat földhöz teremteni, — de a másik pillanatban már tisztában lévén a helyzettel, a fegyvert arczomhoz kaptam. A lövés eldördült s még a füstöt el se kapta előlem a szellő, kis vizslám
