Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
115 felé s elég eszélyesek mindig a sólyom fölé kerekedni, jól tudva, hogy e rabló mindig felülről lefelé csap s ha néhány kisérlete nem sikerül, szégyenülve tovább áll. Egyébiránt a galambokra majdnem mindig megfontolt terv szerint vadászik, mint a héja. Ha a mezőn szedegető galambokat vesz észre, azonnal leereszkedik s földszint repülve, egyszerre csak előbukkan valami földhullám mögül s a felrobbanó falka közé vág. vagy pedig ha azok felemelkedtek, iparkodik köztük felbújni, vagyis a csapat fölé kerekedni — s ha ez sikerül neki, kiszemel egy — többnyire virító színű — galambot s sulyokká alakulva, gyorsan, mint tűnő gondolat, aláhull prédájára; de abban a pillanatban, midőn megragadja. illetve eléri zsákmányát: szárnyai ismét szétterülnek s nehézkesen tovarepül vergődő áldozatával. — Ez a sólyom szokásaira nézve sokban megegyez a héjával és semmivel sem ártalmatlanabb, mint amaz. Ettől is csak úgy félnek a madarak, mint amattól, sőt láttára valóságos rémületbe esnek s eszeveszetten kelnek szárnyra, holott ha nyugodtan a földhöz lapulva maradnának, mentve volnának. Néha, ha nagyon éhes, vagy nyaranta, midőn a mezei termények még lábon állva jól fedő búvóhelyeket nyújtanak a táplálékául szolgáló állatoknak: többnyire alacsonyan röpködve vadászik s ekkor összevont botfarka elárulja a vadásznak; azonban ha a városok fölött kering, bukdosó sportgalambokra lesve: megmérhetlen magasban tartja kémszemléit s csak a kellő pillanatban hull le szemmel nem követhető gyorsasággal, egy pillanatra fekete vonalat rajzolva bele az ég kristályába, — azután pedig kilendül ismét hegyes szárnyaival a nagy síkba, mintha bűvészet dirágálná a szem elé. — A galambászok rendkívüli fogóképessége miatt roppantul féltik tőle magas-szállású sportgalambjaikat s igen csak megtudják különböztetni a többi galambcsíszár ragadozótól. Általában a galambászok soha sincsenek tévedésben a galambokat „pedzeni" szokó szárnyas tolvajokra nézve s azokat nincs rá eset, hogy fajilag összetévesztenék. Ismerik mindegyiket külön-külön, a héját, a galambász sólymot, a karvalyt, a kis ölűt és ölyvet, habár vidékenkint legtöbbnyire más és más nevet adnak is nekik. A karvalyról pld. mindenik azt mondja, hogy ez a galambot ,.nem fogi", csak „fölijeszti"; hasonlóan a kis ölű is. E kettő közt különbséget nem is tesznek névleg, hanem „verebésző" számba megy előttük mindegyik. Az ölyvről szintén azt mondják, hogy ez sem bántja a galambokat, „csak fölijednek tőle, ha látják"; — ám a héját már kitüntetik, mint veszedelmes „galamblopót", melynek „kerek szárnya vagyon." — De ennél is „czudarabb férög" (a szegedi galambászok kitétele szerint) a ,,hegyes szárnyú". Ez hordja el a „purczlit" legtöbbnyire s ettől fél legjobban a galambász, mert ez üres marokkal ritkán távozik s ez: a galambász sólyom, mely néha már augusztusban elkezdvén galambvadászatait, folytatja azt tavasz végéig. — Károsságát még az is fokozza, hogy fogott prédáját a kányák s más ragadozók gyakran kiragadják karmai közül, vagyis addig kergetik, üldözik, míg azt elbocsájtja. Brehm megfigyelte, hogy egy galambász sólyom egymásután három kacsát fogott s mindegyiket kierőszakolták tőle a kányák, csak a negyedikkel (!) szállhatott odább.—En magam is nem egyszer láttam, hogy a kányák és ölyvek valósággal a szájából vonták ki a falatot — 8*
