Lakatos Károly: Vadászhit, a magyar vadászbabonák és hiedelmek kultusza / 2. bőv. kiad. Szeged, Engel, 1910. / Sz.Zs. 1424
IV. A gonoszok útvesztője és a csodafü
„A gonoszok útvesztője" és a „csodafü" 63 zanat nélkül való élettelenség ismét. Sötét lett, beállt az éjjeli szilenciom tücsöknótás egyhangúsága. Sípomba fújtam s hoppogatni kezdtem, a hogy a lesvadászat befejeztével a puskások szoktak jelt adni egymásnak. Semmi felelet. Megismételtem a dolgot egyszer — tízszer, de hiába, választ csak nem kaptam. Pedig a holdvilág körül járó gojzerek is meghallhatták volna, akkora „hap-hap"-okat eregettem neki! — Eh, gondoltam : „eb ura fakó," majd hazatalálok én magam is. Azzal tarisznyát, puskát nyakba kerítve, nekivágtam a sötétségnek. Egy jó félóra múlva már egészen a közelemben hallottam a vasúti őrház harangjának csengő „kilin-kalanját," a mint valami vasúti vonat indulását jelezte. Célnál vagyok — gondoltam s ezzel megállapodva, nagyot törültem izzadó homlokomon, mert az ingoványos talaj on való járkálás kimelegitett egy kissé. Azután körülnéztem ... de mily különös, vasuti-töltésnek nyoma sincs ! Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy az imént még rajta álltam, sőt mintha távirdakarót is láttam volna! Most meg nád és gyékény áll előttem, azontúl meg egy nagy fényesség következik : a sikviz — — De a körület is nagyon ismerősnek tűnik fel . . . lassanként rájövök, hogy a jó fél órával ezelőtt elhagyott leshelyemnél vagyok ismét. Nagyobb bizonyosság okáért ott találom a lesgödör mellett azt a használhatatlanságig szétlőtt csörgőkacsát is, melyet elindulásom előtt dobtam oda . . . No, szépen vagyunk! De, hogy az ördögbe történhetik az meg, hogy én ide akaratom ellen visszakerülök?! Szinte megállt az eszem . . . Eközben ismét felhangzik a „kilinkalan, kilin-kalan" ... De mintha most valahonnan távolabbról, mintegy a széltől kapkodva röppennének hozzám a zengő hanghullámok. . . Ki nem tudtam igazodni vele. Hanem ez nem sokáig fúrta a fejemet ; inkább azon járt az eszem, miként