Lakatos Károly: Vadászhit, a magyar vadászbabonák és hiedelmek kultusza / 2. bőv. kiad. Szeged, Engel, 1910. / Sz.Zs. 1424

III. „Természetfelettiek" és látományok (viziók)

40 Lakatos Károly: Vadászliit <SÁ [álunk a régi vadászok azon részénél, kik hivatásból vagy szenvedélyükből kifolyólag (természetesen az orvvadászokat is ideértve) éjnek-napnak a szabadtermészet ölén s többnyire társtalan magányban való eltöltésére valának utalva, avagy kényszerülve: volt leginkább elterjedve a rejtelmes vizionális mozzanatok kultusza. És a régiségben a kutyáknak, lovaknak és barmoknak is tulajdoníttatott egy különleges érzék az u. n. természetfeletti titokzatok megsejtésére. És tényleg az állatok a normálist sokkalta felülmúló és az emberénél hasonlithatlanul tökéletesebb látási tökéllyel rendelkeznek különben is. Hogy a víziókra nézve a valószínű és valószínűtlenség közt létező űrben hol kell keresni a megfelelő valószinüleges alapot, azt nem tudom. Hanem, hogy egészen sajátságos és felette különös tapasztalatok történnek néha, megfejthetetlen talányként merülve fel, — azt tagadni nem lehet. Valamikor sokat jártam fegyverrel vállamon az erdők vadonát, rétek, mocsarak, puszták tájait, a fekete sötéttel szunnyadásra hajtva fejemet — és sokszor vakondturás volt a párnám, zörgős haraszt a nyughelyem, avagy az erdő bokrai adtak szállást a hallgatag, álmos rengetegben, ahol tán mértföldnyi területen nem volt egy gunyhó, egy emberi lény, csupán magam, követve árnyékként kisérő hü ebemtől, mint ahogy Cooper vadászhőseit az indiánus kutya követé Amerika őserdeiben . . . Sok mindenféle emberrel volt dolgom, sok mindent láttam, hallottam, tapasztaltam a természetben, a mik a szobatudós szemei- és füleinek örökre rejtve maradnak, titkaikba soha be nem hatolhat és sokat én magam se vagyok képes belőlük megmagyarázni magamnak. És kalandozásaim közben nem egyszer tapasztaltam én is, hogy az állatok, különösen az ebek viselkedésében éjszakának évadán van néha valami különös, valami abszolúte érthetetlen, meg nem magyarázható mozzanat. Ott ülök például a vén tölgy alatt — hátam nekivetve kérges törzsökének. Előttem széles erdei-tisztás körülvéve a sötét vadontól, melynek siri nesztelenségét, szellőzugástól se érintett mély hallgatagságát csak nagy ritkán szólítja meg az álmában felsíró madár panaszos csippanása, avagy legfeljebb a fenyveskuvik kacaja vihog bele olykor a fülelő nagy csendességbe, mely hangok majd közelebbről, majd meg távolabbról szállnak az ér-