Lakatos Károly: Vadászhit, a magyar vadászbabonák és hiedelmek kultusza / 2. bőv. kiad. Szeged, Engel, 1910. / Sz.Zs. 1424

III. „Természetfelettiek" és látományok (viziók)

„Természetfelettiek", rejtélyek és látományok (viziók) 41 zékeny vadászfiilhöz el. A sápadt hold sárga világával ott ül a fekete erdei táj felett, bizonytalan, sejtelmes világosságot terjesztve a tisztás szabadjába, a mely felett finom ködök, fehér párák szállnak átal. Itt-ott mintha megakadna egy-egy foszlányuk a cserjék gályáin, a törpe fák lombozatán, oda tűzve a holdsugártól, melynek sápadt fényében aztán lassan feloszlanak, avagy szertezüllnek a légingás hatalmán, szemmel fel nem fogható sejtelmes foszlányokra szakadozva szét. Elgondolkozva merengek; majd lassan álomra hajlik fejem a pázsit bársonyára, nyugodt szivvel szenderegni át a holdsugaras, csillagfényes éjszakát a szabad természet ölén, hallgatag füvek között, a suhogva mesélő lombok zöld sátora alatt. Hanem egyszerre csak megremegve, hideg borzadály futja át minden tagom s hirtelen tova röppen az álom varázsigája kinyilt szemeimről . . . Ebem, a rendkívül intelligens s komoly vadász eb, melynek soha egy mukkanását se hallani, — most felborzolt, szinte tüskeként meredező szőrözettel ülve, elnyújtott rémes hangon üvölt bele a sárga fényben rezgő csendes éjszakába, hogy szinte jéggé mered minden csepp vér ereimben a borzadálytól. Mély megdöbbenéssel szemléltem hü állatom s vizsgálom a tért, de semmit, éppen semmit az ég alatt felfedezni nem tudok! Itt-ott szentjános bogár ragyog, mintha apró parazsakat szórt volna szét valaki a fák alatt. Más semmi fel nem tűnik. Nesz, avagy hang se veri át magát az erdőt megfekvő nagy hallgatagságon. Lomb se rezzen, szellő se sóhajt micsoda látás verheti hát hűséges állatomat! Micsoda misztikus hang, avagy nesz érheti finom állati hallását abból, miket a rejtelmes vadon nyög ki magából, melyek meg sem is hallhatók, de meg érthetetlenek is az emberi fül számára ! És a borzadályos üvöltés egyre hangzik, egyre belezúg rémitő erélylyel az éjszakába. És én — nem tudom miért — nem merem megszólítani ebemet... És eközben a hold egyre hanyatlik s árnyak támadnak, fekete sillhutok a fáktól körülállt erdei téren, melyek csak nyúlnak-nyúlnak, egyre nyúlnak — a nélkül, hogy megmozdulna, inogna csak egy is közülök. Éjjeli lepke 3