Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Egy alföldi oázis

Elhozák ide kelet illatdús virágait, el, az örökzöld lombokat a hó és jég csillogó világából, hogy suttogjanak a fülbe szent zsolozsmákat a természet örök magasztosságáról; és elhozták a cziprus lombdíszét is, mely mulandóságról beszél-mesél a márványobeliszkek csendes, szomorú világában — ott, hol a muezin imára szólító szava rezdül a tájak felett. — A szentföld olajplántáit is égi illatával, itt helyezték el a méh-serény kezek — ám de mindhiába, az óhajtott megnyugvás csak távol maradt! A lelki szenvedések, csalódásokban elbetegült kedély ismét szilaj ménére kapva, el, kivágyott innét, ki a korlátlan végtelen szabadjába egy ismeretlen, névtelen boldogság olthatatlan vágyával kebelében, tévetegen, mint a hogy a megtévesztett vándor a lidérczfényt kergeti. És a megtagadott éden útjait gyom verte fel, kelet színpompás virágai kóróvá váltanak a pusztulás sorvasztó lehében ; csak az olajfa-ligetek illata állt meg feloszlott sóhajként a zülő táj felett. Fenyvek zúgása, levelek zörgése szomorúsággal volt tele. A csalit sötétjébe elvonultan, a „bájdalú" zengte gyászdalait egy lélek tragédiája felett ... Es a nagy lomha pókok, az erdő párkái előjövének titkos rejtekükből szőni, fonni ama fénylő szálakat, melyek alatt csak penész terem a korhadó emlékek csonthalmazain . . . - 23 - 3*