Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Egy alföldi oázis

Mintha valami szertezült nehéz álom tompító, nyűgös varázsa ült volna meg lomhán a táj felett és mintha megbénult volna minden mozzanat, megállt volna még a lehelet, a sóhajtás is a nehéz párázatban. — Ám e nagy silentium, a közelgő vihar szikráival volt tele . . . a próza oly közel vala. Kárörvendő lelkek gúnykaczaja vegyült szelek sírásába, fenyvek zengésébe, mely a finálét sírta el . . . A fekete sötétben fel-fel villanának ama régi ház : a családi kastély ablak szemei rémesen, a távol bálványfák között s őrjöngő kuvikok verdesék selymes szárnyaikkal a kegyúri templom harangszíveit, hogy elsírjon a tájak felett egy-egy kondulás. — — Tán, hogy meghallják lent, a pihenő kolcsagos leventék márványtömb alatt ? ... És valóban, mintha nehéz sóhajok kelnének lomha szárnyon, mintha zokogás rázná meg a csendes boltokat tompán rezegve . . . Avagy talán a szél zúgása ez, beszélve érthetetlen nyelven fájó titkokat ? . . .• Igen, abban az égi „medály"-ban, az O balcsillagában : már benne volt a titkos izenet hyeroglife : „Nincs hazád már itten. Bolyongj tovább ködbe, felhők között, mint a légür „örök vándora", mert megnyugvást — ám keresd, — de szinte nem találsz soha" !