Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Egy alföldi oázis

dott lelke szárnyakat öltve, elmenekült ideáljainak önalkotta fényes világába, ha érte az illetés. És a fakólelkűek örömkönnyei sárga tajtékká váltanak, hogy meg nem tépheték durva kezekkel lelkének himes virágait. Eletének nem voltak „fejezetei." A sors nem osztá fel apró mozaikokra dús tarkasággal tele. Hiányzott belőle minden színcsere, a változásoknak az a sorozata, mely a csendes folyók utjain a csajkás szemei elé tárulni szokott. És a folyó nem is vala az ő eleme. Csakis a tengert szerette, a mélységes végtelenséget, melyben a „nehéz buvárruha terhét czipelve", egyre halásztakutatta a drága gyöngyöket. De történt egyszer, hogy vitorláit megnyugasztva, a pihenés csöndes révpartjai közé vágyakoza a lelki remete — tán hogy a lelki daemonokkal a „harczot csüggedezve abba hagyva, kifosztott szívvel, koldus betegen lerázza az élet porát magáról ?" Ám kereste a földi oázist. És hogy idelent nem találhatá fel azt az édent megtestesülve, melyet egy költői álom varázsképei közül választa ki nyugovó tanyája mintaképéül : >A földre hozta minden álmait.« Maga teremtette meg földi paradicsomát az alföld saharáján.