Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Magyar prairie

érdekeinek, mely benépesíti a tátongó ürességet, megöli az árvalányhaj kultuszát s telerakja kis fehér emberkalitkákkal a hajdan néptelen zöld abroszát a kalászt termő szép kánaánnak. Oda van a régi karaktere, nincs meg többé korlátlan szabadja á nagy egyenességnek, mely felett mértföldekre elláthatott a kútágasok őrtálló sasmadara, kipróbálhatta a repülését a vágtató betyárt órákon át kísérgető, sebes nyilalású fecskemadár. Mindenfelé meszelt falak tekintgetnek már ki a tarkává lett tájak panorámájára ; kutyaugatás veri fel, lábas-jószág bődiilése teszi hangossá a puszták világát, a hol a „csavargatós muzsika" se ismeretlen ma már. Benépesült a puszta. A hol azelőtt délibábok aranyselyme hullámzott, — ott most imádság kél s káromkodás reppen szerte a kis hajlékok magányából ; a hajdani nádas-erek táját, dűlők mentét : akáczsorok kerítik, hűvöset kínálva delelő jószágnak, hortyogó fináncznak, ha kikódorogta magát keserves sétáján. Egészen más itt minden, mint volt hajdanában, mikor még jó Vas Gerebenünk bízvást kiálthatta fel lelkesülten : „Ki a rónaságra, rekedt a lég a nagy falak közt, még az imádság is elhal a sűrű párázatban; hadd látom meg a pacsirtát, mely kora reggelen ússza meg a légkört, csevegő dalával akarja felvenni a csendet, mely száz mértföldön heverész !" - 176 --