Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

A székely havasokon

rázott bele a szemem és a szörnyűködéstől szinte az égnek állt minden hajamszála. Bízvást azt hittem, hogy elevenen egy sem marad s mindannyi pogácsává lapultan, holtra zúzódva fog elterülni a sziklás talajon. Hanem csalódtam és egyszersmind roppantul meglépett, hogy e madarak mily bámulatos pontossággal tudják kiszámítani a mozgás fázisait ! Ugyanis mihelyt közel voltak a földhöz, csak széjjel nyíltak a hatalmas szárnyak, mint valami órási ernyő s a másik pillanatban már a legcsendesebb tempóban ereszkedett alá a nehéz test egyik a másika után. A levegőben kóválygók, mihelyt az első leereszkedés megtörtént, fütyölő, sivító zajjal egyre-másra hullottak lefelé és pillanat alatt megnépesedett a hulla és egész körülete. Elámultam a sok óriási szárnyas láttára ! — láttára e meglepő képnek, mely örökre felejthetetlen lesz előttem ! No, gondoltam, lesz itt mindjárt marakodás. Hanem csalódtam. Nagyon jószívű madarak lehetnek ezek egymás iránt. A melyek már a dögön voltak, teljesen fesztelenül láttak hozzá a falatozáshoz, de általában oly mohón faltak, hogy szinte fuldokoltak bele. Eleinte a sok madár nem mind férkőzhetett a hullához; azonban lassanként majdnem mindegyik elokupálta a maga helyét. Kezdetben csak a nyakukat nyújtogatták, aztán a szár— 170 —•