Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

A székely havasokon

jövendölt. Nemsokára aztán aranyos fényáradat festé meg pillanat alatt a bizonytalan reggeli derengés homályos szürkeségét : előmosolygott a nap fénylő arcza a hegytaraj szeszélyes czik-czakja mögül, bíborosra csókolva sugárzáporával a szenderéből fölébredt természet isteni szépségeit. A keselyűk ilyenkor még a tétlenség nyugalmát élvezik. Ott ülnek a magas szírtfalakon, vagy az odvak nyílásaiban, lomhán, kéjesen. Szárnyaikat messzire szétterjesztve testüktől, úgy élvezik a napsugarak lanyha fényzápor-fürdőjét. Csak mikor a nap már jó magasra felkapaszkodott az ég kék éji mezejére, szokták elhagyni éji tanyájokat, mit rendszerint azon szirtfalon szoktak felütni, hol házi tűzhelyük létezik. Ha kellőképpen beteltek a reggeli lustálkodás kényelmes, de unalmas tétlenségével, egyik a másika után felrúgja magát magas trónusáról, de hogy a jövő pillanatban annál mélyebbre süllyedjen alá. Hanem szétnyílnak a hatalmas lendítők s az óriási test kecses kanyarulattal lebben ki könnyedén, nesztelenül — mintha óriási pehely lenne — a magas régió átlátszó űrébe, fittyet hányva az alant elterülő mélység borzalmasságának. Szép csöndesen, alig lebbentve szárnyaikat, kanyarognak aztán csapatostul a szirtfalak fölött (sokszor egész napon által is), vagy mind tágabb és tágabb gyűrűket vonva s e közben folytonosan emelkedve,