Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

A székely havasokon

a hegyek ormán ülő ködfoszlányok áttetsző, könnyed leplét. A mészkőszirtek fölött roppant magasban, csapatostűi keringett az enyhe verőfényben fürdőző keselyűk tábora, talán kémszemléjüket tartva magas trónusokból, mielőtt a messze síkok prédát ígérő tájai felé vennék útjokat. Minden egyes fordulásuknál — melyet egyesek méltóságos lassúságéi körző reptiik közben a nap felé tettek volt, — kifénylett óriási, sötét testtömegükből a fehér gyapjas fejük, mint megannyi szeplős tarkaság a kék-ür sík mezején ; miről nemcsak a csapatosakat, de a magánosan feltűnő keselyűt is már oly messziről meg lehet ismerni. Alantabb, a szirtodvak körül, sólymok röpködtek, nagy pörlekedést vivén véghez e közben egymás közt valami fölött, a mit csak ők tudnak. Az ősfenyves felé tekintve, ott meg a kőszáli sas röppenése köté le figyelmemet, a mint nyílegyenesen, szárnyait nem is lebbentve, húzott tova az erdő koronája felett, el-elsikkantva magát légi sétája közben, mintha harczi riadóval üdvözölve, pár-harczra hívná fel a sziklavárai közé tévedt nemes társait. Kissé körülnézve a telepen, öreg társamat nagy munkával elfoglalva találtam : nyúzta a medve-ölnök segélyével a maczkók által lemészárolt lovunkat, — mely látvány nem valami kellemes hatást gyakorolt kedélyemre, már csak a nagy sajnálkozás miatt sem, — 155 —