Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Párbaj a légben

nyílt Tiszára, avagy a „Dóka" vizes rétjei felé véve útjokat. A rét üde zöldű nádasaival, közvetlen előttem tárta ki a szemhatárba vesző, egyszerű színekkel megfestett nagy kartonát, míg a vasúttöltés a hátam megett nyilait bele végtelenbe futó egyenességével, a meszszeség összefolyt, zavaros kékségébe. Éppen egy vándor legény ballagott rajta végig a húsosok városa felé. Az egész töltés mentén mindenütt fűzbokrok s fák borultak gazdag lombjaikkal a füves oldalok fölé, valóságos limbusokat képezve. De meg is kívántam a hűvösölés gyönyörét, valódi kéjjel nyújtózván végig a hideg füvön, a hogy az agyonfáradt vadász szokott. Vizslám mellettem lihegve, hihetetlen husszúra nyújtotta ki a nyelvét, bosszúsan utána kapva olykor az irtó nagy, nyílván szitakötő-keresztezésekből származó szúnyogok s dongó-legyeknek, miket valószínűleg a táskámon csüngő szárnyas-vadak vérszaga csalt elő. Itt-ott a hosszú fűszálakon, fűzlombokon apró csigák szúnnyadtak ; egynek se volt ki a szarva . . . Imitt-amott apróka fehér, kék és átlász-sárgás selyempillék nyugtatták a szárnyukat a növényi környezeten, míg a fű között hangyák mászkáltak. Ezeknek is egészen odalett a fürgeségük s első lábaikkal minduntalan a fejőket tapogatták, mintha migrénje lett volna a fülledt melegtől valamennyinek. Valóban, a hőség szinte elviselhetlen vala. Semmi szél se lengett, megállt még a lehelet is. Csak a hosz- 122 --