Kerpely Béla: Hires erdélyi vadászokról és vadászataikról, Jellemrajzok és vadászjelenetek a XVIII. és XIX. századokból / Budapest, Sportirodalmi Vállalat, 1922. / Sz.Zs. 1629

5. Bánffy Farkas báró vadásziskolája a XVIII. században

Bánffy Farkas báró vadásziskolája a XVIII. században. Másfélszázados véres, de dicső küzdelmek után a XVIII. században, Erdélyben is bekövetkezett a minden háborúkat kisérni szokott lethargia, lehangoltság, közöny minden iránt. A nemzet szelleme, mintha mákonnyal hintették volna be, bágyasztó, hosszú állomba merült. Mint varázsütésre, egyszerre minden megváltozott. A tűzről pattant erélyes nép minden rétegébe becsúsztak az álmosság rendes kísérői: az elpuhultság és férfatlanság. A fehér nemesi kúriák zöld zsalui zárva voltak, mint az alvó ember szeme és a fogason por és pókháló lepte a rozsdamarta szekercéket, dárdát, handzsárt, kardot, puskát, pisztolyt, annyi férfias kedvtelésről, hősi viadalról regélő harcieszközt, amelyekről valaha ugy beszélt a gazdája, hogy „életpárom." Most legnagyobb részük hasznavehetetlen állapotban lim-lomosodott, birtokosuk pedig alattuk ásítozott kényelmes kerevetjén, melyet szebb, dicsőbb kor emlékeül, még bölény- és medve bőrök borítottak. Ebben az alvó korban, a XVIII. század derekán akadt azután egy erdélyi mágnás, Bánffy Farkas báró királyi táblai elnök, — id. Bánffy Farkas dobokai főispán és felesége, Barcsai Erzse fia, (született 1700, meghalt 1761) — aki felülemelkedett kora gyöngeségén. — Elpuhult sarjadékainkat fel kell ébresztenünk! — mondta nem egyszer barátainak. —. Mi vagyunk erre hivatva, kik más iskolában nevekedtünk!