Kerpely Béla: Hires erdélyi vadászokról és vadászataikról, Jellemrajzok és vadászjelenetek a XVIII. és XIX. századokból / Budapest, Sportirodalmi Vállalat, 1922. / Sz.Zs. 1629

3. Erdély fénykora

14 — Mai vadászataink legfestőibb jeleneteire is árnyat vet a vadászatnak ez a neme, — irja Kemény József gróf egyik levelében, — hol a vad és vadász egyformán védekezhetett és támadhatott. A fejedelmek korában úgyszólván napirenden voltak Erdélyben a bölényvadászatok. Bethlen Gábor, I. Rákóczi Györgv, I. Apafy Mihály, Szilárdi, Kemény János és Apor Péter a fejedelmi gondok vagy győzelmi harcok után lombos bérceken, nyerítő paripákon iizték a sebes sólymok, vagy a csaholó kopók nyomát. Apor Péter feljegyzései szerint akkoriban a főurak gazdagon hímzett kerevetjei, zsámolyai, nyugágyaik a tébori sátrakban bölénybőrökkel voltak borifva. Hanem az idők folyamán gyérülni kezdtek Erdély ősrengetegjei. A XVIII. században elültek a folytonos harcok s a szokatlan békés napok az erdélyi embert a harc teréről az eke mellé szorítván, a mindinkább szaporodó népesség a _ termőföld hiányát erdőirtásokkal kénytelen pótolni. És a pásztor is mind beljebb és beljebb hatolt marhájával, birka és kecskenyájával a vadon tisztásaira, hol a szilaj bölény magányát felverte. A kultura terjedése üldözte ki a bölényt a szomszédos Kárpátok erdeibe, hol azután örökre eltűnt miként a vad indián, ha őserdeiben fehér ember mutatkozott és az eke barázdát vont. A nép is irtotta a bölényt, — vadásztörvény, vadvédelem ismeretlen fogalmak lévén akkoriban még, — egyrészt mert rettegett a vele való találkozástól, másrészt meg ízletes husa kedvéért. A köznép, miután nem igen volt fegyvere, csellel fogta a bölényt: vermek utján ejtette hatalmába és a havasokon látható egyes mélyedéseket a hagyomány ma is bölényvermeknek tart. De maga a bölény, illetve féktelen természete is hozzájárult ahoz a sajnálatos tényhez, hogy száma évrőlévre kevesbbedett. Párzás idején rettenetes harcok dúltak az ősrengetegek tisztásain a nőstény bírásáért. Győztesként majd mindég az öregebb bikák maradtak az összetördelt gályákká! borított, harasztos porondon. A gyöngébb fél nem egyszer feküdt kimúlva a sötét fák árnyékában. De még egészen fiatal teheneket is megöltek elvakult dühükben, féltékenységükben ugy, hogy testük súlyával rájuk nehezedve gerincüket törték. Különösen féltékenyek voltak az „aggkori gyöngeségben"