Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1893. / Sz.Zs. 1447/1

II ÚTIRAJZ - VI Bergen

54 BERGEN. élettelen volt; hiányzott az imbolygó röptű fehér, sárga és kávészin pillék serege, az Epinephele, Pararge, a Gonopterix, Leucophasia, Antocharis — a zümmögő, minden valamire való virágba kapaszkodó nagy poszméh, a lebegő, majd tova illanó légy, szóval mindaz, a mi itthon a kaszáló képét oly elevenné teszi. Az a poszméh pedig, a mely mutatkozott, úgy sietett, mint valami karikásnak a suhogója s az ember ugyancsak utána vethette magát, míg megfogta; legtöbbnyire a nálunk is élő földi poszméh — Bombus terrestris — és a Bombus Scrimshiranus faj mozgott. A köveket forgatva, haladtunk a tavak mentén; de bogár csak minden tizedik kő alól került ki. A Svartediket partján egy bokorra ki volt akasztva egy körűlbelől óo cm.-nyi vipera — Pelias berus L. — teste, fejét és nyakát azonban annyira összezúzták kövön kővel, hogy nem lehetett használni; színe tipikus, a hátán végig vonuló barna, czikázva haladó csíkja pedig igen élénk volt. A tavak völgye zsákszerűen végződött s a hegyhónalj meredékről hanyathomlok rohant le a víz, mely a tavakat táplálja; a rohanó víz, törve-zúzva, hófehér szalagot alkotott; ez már norvég «fossz». A völgy végén kis erdőcske s alig léptünk beléje, egy n^d-pár ugyancsak nekünk esett; különösen az anyamadár tett ki magáért, sivítva csapdosott a fejem felé, kevésbe múlt, hogy le nem ütötte a kalapomat. A fészek nem volt elrejtve, szabadon állott vagy három méternyi magasban a törzs közelében, a fiak a szélén ültek s már tollászkodták: ez volt az első fenyőrigó — Turdus pilaris — a mely norvég földön köszöntött. Még egy más, kisebb rigófaj, talán a borosrigó, — Turdus iliacus — mutatkozott; a tó fövenyén pedig egy tringa, talán subarquata, futkosott. Bergen táján lombos fák az uralkodók s megterem ott