Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1893. / Sz.Zs. 1447/1

I BEVEZETÉS - II. Az arktikus tájakról szóló hit és a valóság

III. AZ ARKTIKUS TÁJAKRÓL SZÓLÓ HIT ÉS A VALÓSÁG. I AGY BAN és egészben véve, Európa mérsékelt övének lakója, úgy az északi mint a délszaki tájak tekintetében kevésbbé a tudás, mint inkább a hagyomány és — bizonyos olvasmányok révén — a fölizgatott képzelődés hatása alatt áll. Sok tudás s ennek alapján fegyelmezett lelkület is kell ahhoz, hogy valaki a valót némileg helyesen elképzelje. Az arktikus vagy sarkkör, mely északon a szélesség 66° 3o'-czel kezdődik, a melynek kellő közepében a fizikai földrajz legnagyobb, eddig hiába ostromolt titka, a Föld tengelypontja van; ez a kör a maga egészében a nagy köz felfogása szerint egyértelmű a megközelíthetetlenséggel. Az északi vihar kergette jéghegyek recsegő-ropogó töméntelensége ízre-porrá való szétzúzással fenyegeti az e körbe tévedő vagy bemerészkedő hajót. Bármerről kísértse is meg a hajó a benyomúlást, bármerről és bármikor, mindig egy áttörhetetlen jégtorlatba ütközik, mely sziklaszilárdsággal őrzi a pólus nagy titkát. S ha nagynéha a szél és a nyomán keletkező mozgás hatalma, mégis valami egérutat nyit az örök jégbe, jaj annak a hajónak, a mely oda bemerészkedik. A felkorbácsolt Jeges-tenger szövetkezik a pólus körül talán elterülő nyílt tenger mozgásával, milliónyi darabra tördeli az