Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1893. / Sz.Zs. 1447/1

I BEVEZETÉS - I. Az első gondolat

IO AZ ELSŐ GONDOLAT. gácsát illeti meg, mely elég nagy arra, hogy belőle is «valamit» csináljunk. Az út tulajdonképpeni czélja az északon folyó madárélet megismerése volt; az összefoglaló madártani tanúságok azonban csak akkor állíthatók majd föl, a mikor a délszaki vidéket is, a hova a mi szárnyas vándoraink telelőre szállanak, be fogom járni ha megérem! Ezúttal tehát kevésbbé végső tanúságokról, mint inkább oly képekről fogok szólani, a melyek szakember és minden művelt ember figyelmét megérdemlik. Szándékom pedig nemcsak a természetrajziakat kifejteni, hanem ügyet vetni azokra is, a melyeket az arktikus táj emberélete nyújt, a mint az oly sivárnak látszó sziklavilágnak közepette a tundra szélén és ott is alakúi, a hol a földségre vetett pillantás a puszta kőbe, a tenger távolába vetett pedig a szemhatár szélén mozdulatlanúl álló északsarki ködbe ütődik. Vájjon a természetnek melyik barátja birná tollába fojtani azokat a hatásokat, amelyek merőben idegen, igazán sajátos természetű tájakon érintették értelmét, a melyek megkapó voltuknál fogva igazán bevésődtek lelkébe, emlékezetébe ? És valóban, egészen sajátos természetű az éjféli Nap tája; az az ezernyi ezer szigetségre töredező norvég part csodálatos régi színlőivel; mélyen a földségbe repesztett fjordjaival ; látszólag a hegyek tetejéről lebukó vizeivel, borító és függő jégmezőivel; hozzá madárhegyeivel és mindavval együtt, a mit egy remek alkotású és majdnem páratlan lelkületű emberfaj teremtett, a ridegségtől elpörölt, kicsikart, a mit azután édes hazájának, otthonának vall s úgy szeret, a mint ember hazáját, otthonát csak szeretheti.