Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1893. / Sz.Zs. 1447/1

I BEVEZETÉS - I. Az első gondolat

IO AZ ELSŐ GONDOLAT. újra látni akartam s láttam is a Mezőség tósorozatait, egykori tanyáimat; sőt akkor szerzett jóembereim nagy részét is. — Azokat, a kik megérték. Mi emberek, a kik megértük, megöregedtünk. — Az örök természetet, régi pompájában köszönthettem; ifjú, szép maradt az! Üde, hatalmas növésű nád és gyékény keretből kicsillantak azok a remek tavak, melyeknek tükre a lankásokról egészen áttekinthető; és mint ezelőtt huszonöt esztendővel, úgy vezetgette most is a «hóda» — szárcsa — vörösfejű fiait, kapkodta a pofás vöcsök — Podiceps griseigena — és búbos fajrokona pelyheseit szárnyai alá. A lövésre fölriadt a gémfalu, a vakvarjúk tanyája: a nagy tükrökre pedig késő délutánokon lecsapdosott a kormos hálás%madár raja. közte egy fehérlő halásgcsér — Sterna fluviatilis. A tószélek nádasaiban még mindig szólt a nádi rigó — Acrocephalus turdoides, — a füzesben a szarkák sokasága cserregett; a még kaszálatlan szénafűben pedig a vizsla kigyódzó kúszása elárúlta a fürjet, mely, úgyszólván a kutya orra előtt bujkálva, azon volt, hogy az ebet a rakásra összebújt fiáktól elcsalja. A gyekei lankás mellett elhaladva, önkénytelenül is elmosolyodtam, mert hiszen már megjártam a sarkkört s megtaláltam ott a rőtbegyü pityert, mely nem Egyiptomban s még kevésbbé Nubiában, hanem igazán Európa északi végén építi fészkét Kisérő társaim nem is tudták, miért szakadtam el tőlök a Katonai-tónál egy félórára. Megnéztem a kutat, melynek vályúján, ezelőtt huszonöt évvel Gyekéről jöve, minden másodnap megpihentem volt, a hol egy régi jóemberem mindég hűségesen bevárt s következetesen megirigyelt: a katonai kastély akkori remetéje, gróf KORNISS ALBERT. A mikor elbeszéltem volt neki a törpe sirály, a kékorrú