Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1893. / Sz.Zs. 1447/1

I BEVEZETÉS - I. Az első gondolat

BÚVÁRTANYA. 7 barometrum, egy páratlan vizsla, egy ladik, pár jó, de csak' élőiről tölthető fegyver, a madarak praeparálására szükséges szerszám és kellék, kiadták az egy szekérre valót, a melyen segédemmel elindultam. így ütöttem fel tanyámat 1867-ik évi márczius 11-kén a tósorozat felső részén fekvő Gyeke községének legszélén, egy, részben romba dőlt, szél járta épületben, melynek akkoron még valamiképen védő része juhakol volt. Az épület szép dombon állott, ezen a dombon néhány tölgy; a domb lábánál az őstói természetet öltött régi piscina villogtatta tükrét. A kitekintés a háromfelé ágazó völgyületbe esett; mindenütt mocsarasan végződő, náddal és gyékénnyel szegett tavak látszottak. Egy szalmával meghányt deszkarekesztés volt az ágy; vezérnek, legénynek, kutyának ugyanaz. Különösen eleinte valóságos trapper-életet folytattunk, sokszor úgy, hogy avval éltünk, a mit a fegyver elért s a kutya ki bírt hozni. Később könnyített itt-ott a magyar vendégszeretet. De a madárvonulás napról riapra jobban fejlődő, igazán fölséges tüneménye élvezetté varázsolta még a koplalást is. Különösen a legott szembetűnő vakvarjúnak — Nyctiardea nycticorax — megérkezése a tósorozat déli részére s fokozatos előnyomulása északra, volt megkapó; így a pettyes ví?i csirkéé is, — Ortygometra porzana — melyet a vizsla a sorozat legdélibb pontján érzett meg először s a mely azután lábon terjedett északfelé, a mint ezt a vizsla nap nap után megállásával világosan jelezte is. És a vonulási tünemény fejlődésével haladt a tájnak a téli álomból való ébredése is. Az a mitisz-zöld lehellet, melyet a kibúvó nád első zsengéi vontak a vizek szélére, lassanként fris, szinte haragos zölddé alakult át; kibujt a nád. Az oldalakban kizöldült, majd kivirított a «szénafű«, vagyis kaszáló. És ugyanekkor hullámzó selyemfény borúit a dombok