Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477
A fülemüle utazása
— 69 -Fel! fel! kiáltott öreg vezetőnk. Emelkedtünk. Mind hiába! A halál szaga tán a felhőkig terjedt, hogy az hírt adjon az igazság istenének. Vissza ! hangzott ekkor a vezér szava. Megfordultunk s le se szállottunk többé, csak abban a Dunaligetben, a melyből pár órával azelőtt elindultunk. „No, mi lesz most ?" Ez a kérdés lebegett minden csőrön. Jött a kazári fecske, s megpillantva pihegő tömegünket, már messziről kiáltotta: ugy-e mondtam! Elbeszélte, hogy ö, kinek könnyű a felhőkig felemelkedni, elröpült a nagy hegyekig s látta, hogy azon a szoroson, a hol át szoktunk kelni, ez idén az istennek semmi madara sem juthat át, mert ott azok a gonoszok a csúcsokon nagy fészkeket hánytak, a melyekből mennydörögnek, villámlanak s oly mennyköveket hánynak, a melyek nem csak hasítanak, hanem rombolva mindent feldöntenek — embert, fát, mindent; mindent felperzselnek, erdőt, falut, de mindent! Ott tanakodtunk mi aztán. Menni kellett, mert a levegő hült és hült s nincs maradásunk, ha élni akarunk — a hideg halálos ellenségünk Az Aranybegyek után nem akartunk menni, mert a kazári fecske úgy gondolkozott, hogy arra is baj van, s ha el is érik azt a fekete tengert, kikapnak a vihartól, mely ott igen eszeveszett, dulófuló egy szörnyeteg. Utóvégre is vezérfülemülénk szava döntött, ki egykor eltévedt nyugot felé, tengerhez jutott, s ennek a partját követve szintén a Parnasszuszhoz ért, innen tovább, az íbisz birodalmába pedig már a rendes úton jutott el. Nyugot felé tértünk tehát. Egy darabig szép tájakon haladtunk; azután kopár sziklásokba kerültünk. Egy hitvány viskó táján törpe bokrokon pihenve, egy pápistavarjú szavát hallottuk, mindig azt ismételte:
