Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477

A fenyvesből

— 41 — nem röpül messze, jele, hogy csirkéit vezeti: de hogy ezek hova bújtak ? azt csak a jó vizsla orra mutathatná meg. Ismét egy lenge ág hajlik meg, mindjárt rá a szomszéd fáé s így tovább fáról fára. Ez a bozontosfarkú, barna mókus, a melyet egy vörös kerget; -— pár perez s eltűnnek a koronák sűrűjében. Hosszúra nyújtott vijjogás hallatszik, a talaj napos foltjai itt-ott árnyékot mutatnak: fölpillantva észreveszszük. hogy a kőszáli sas megkezdé keringését, mozdulatlanul kiterjesztett szárnyakkal, mind magasabbra. Itt óriási hangyaboly, melynek népsége fáradhatatlanul czipeli a fenyőtűket, ott a vaddisznó túrása, özcsapás, ritkán medvenyom, míg a fenyves fölötti havasi réten, a hol a bocskoros juhász legelteti nyáját s forrás forrás után fakadoz, még az ürge is ágaskodva bámul az idegenre. Hanyatt fekszem, nézem a Tátra felhőinek lassú alakváltozásait; a csöndes levegőben kis szirpus legyek űzik játékukat: majd helytállva donganak, majd nyílsebes rándulással eltűnnek, hogy ismét az előbbi helyen megjelenjenek. Az anyatermészet ölén minden a régi nyomokon jár, s mikor majd a dér, a fagy változtat rajta, csak azért teszi, hogy a tavaszi napsugár mindent újból feltámaszszon. Igaz, hogy itt az ember is felújul ; de csak emlékezetében, mert az a dér, mely szakállába vegyül, nem a nyugodalom, hanem az enyészet hírmondója.