Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477

Hallgatag világ

— 120 -lását látni nem fogom, s ez nyereség. A veszteség nagy ugyan, de nem oly mély, mert lényeg szerint inkább csak külérzéki. Oh, de a hangok világa! ez más, de egészen más!! Nincsen annak maradandó képe, mert teste sincsen. Nem hat az emlékezet által! Újból és újból meg kell, hogy szólaljon s visszhangozzék, mert csak ekkor van hatása, olyan, mely bejárja szived, kedélyvilágod legtitkosabb zugát is. Ha nem látod többé a szint: a vonalat, legalább az alakok szépségét valahogyan megmagyarázza neked a finom tapintás; de a hangról, a szó szépségéről csak a hallás nyújthat fogalmat; semmi részét semmi érzék nem közelítheti meg, egyedül csak a hallás. Ez a veszteség mélyen hat, mert az érzék teljes halála. A különbség rá van írva a boldog'talanok arczára. A vakok arczvonása lágy, a süketeké kemény; a vak szelid, könnyen lemondó ; a süket boldogtalan, ingerült; a vak keresi, a süket kerüli az emberek társaságát. Ott Milton, — itt Beethoven. Nekem van fogalmam arról, a mi a hangok nagymestere lelkében dúlhatott. Az igaz, hogy a fogalom csak megközelítő, mert azoknak a hangoknak a világa, a melyeket szerettem, szerény világ volt. Nem is azért vettem be a lelkembe, hogy symphoniákká alakítsam, szóljak a szívekhez, ostromoljam az eget, fessem vele az érzelmek, a szenvedélyek, a szerelem és fájdalom hol lelket emelő, hol lesújtó nagy mindenségét. Oh nem! én csak szivembe vettem azokat a hangokat, a magam gyönyörűségére ; kincsnek tartogattam, biztos, drága kincsnek, a melyet nem rabolhat el onnan senki sem, — kedélyem úgy csüngött e kincsen, mint az anya édes emlőjén a gyermek. Es mégis eljött egy szörnyeteg, mely e kincsbe belévágta förtelmes körmeit. Orozva támadott, mint