Hanvay Zoltán: Az angol vizsla és ezzel összekötve a fajbeli tiszta tenyésztés / írta Kynophil. Budapest, Eggenberger, 1883. / Sz.Zs. 1482
XIV. Vizsláink értéknélkülisége s annak okai
— 83 — Rendszerint azonban magok az ebek nem érnek semmit. A legtöbb vizsla tulajdonképen nem vizsla — mondja ismét Sckmiedeberg — hanem csak kimondhatlan fáradsággal azzá korbácsolt valami. A legrenommeirozottabb dresseurök legfőbb okai vizsláink határtalan rosszságának. Ugyességök magukat minden négylábúval megértetni, képessé teszi őket mindenféle dög idomítására, melyen azután idő multán mint brilliáns vizslán adnak túl. Ha már mostan ez olyan vadász kezébe jut, ki mindenáron röviden kereső vizslát kiván, nincs vége-hossza a kiváló dicséretnek, — mutasson az egyébiránt határozott korcsra. Az engedelmesség — persze csak látszólag — kipótolja a hiányzó orrot. Azonban kelljen csak kedvezőtlen széllel keresni, rögtön kiüti magát a szög a zsákból! Hátha még telivérrel kerül össze! míg emez urának a vadat fölkeresi, amazt a szó szoros értelmében reá kell vezetni. Azon képesség: csekély távolról megérezni a vadat, nem hiányzik egy ebnél sem. Átkozott bizonyítéka ennek a sok juhászkutya. Tehát nem a vadászati szenvedély — ez benne van csaknem minden ebben — sem nem a tűrhető szaglás az, mit mi a vizslában keresünk, de a fáradhatlan kitartás s ama, csaknem csodával határos orr az, mi nekünk kell, melylyel csak az évtizedeken által tisztán tenyésztett vizsla bir magára és átörökítési képesítéssel. Nem igaz az, hogy a nemes angol vér örökös izgatottságával csal. Azon rövid jelzés, melyet ezek akkor mutatnak, midőn a közönséges vizsla e nélkül botorkázik, csak 6*