Hanvay Zoltán: Az angol vizsla és ezzel összekötve a fajbeli tiszta tenyésztés / írta Kynophil. Budapest, Eggenberger, 1883. / Sz.Zs. 1482
VII. Mi történt a vaddal és a vizslával 1848 után?
— 50 — extra. A kis vadnál is folyik az eszeveszett pusztítás. Boldog boldogtalan, van ideje, vagy nincs, az mindegy, botorúl gyakorolta az aranyszabadság félreértett örve alatt az irtást. Az óvás és tenyésztés helyére a pusztítás lépett. A vadászat pedig tudvalevőleg nem olyan, mint a lyuk, mely mennél többet veszünk el az anyagból, annál nagyobb lesz. Hasztalan volt e botor eljárás ellen minden szép szó. Jól tudja azt mindenki, hogy hacsak colossális területtel nem bír valaki — s ilyen édes kevés van — még a tenyésztéssel és óvással is csak relativ eredményt lehet ott elérni, hol a szomszédnak jelszava a pusztítás. Mert ha az apró vad nem vándorol is, de nem is állandó az azon értelemben, hogy a szomszéd területére át ne váltana. A jellegző vadászat a »Niederjagd« lett, még pedig fájdalom azon irányban, mit németül úgy mondanak: »nieder mit der Jagd.« De a természetes következése a dolognak, hogy a vizsla jelentőségben nyert, mert hiszen ő az apró vadra való vadászat főkelléke. De nemcsak jelentőségben nyert, hanem minden új úr vadász is lévén — a szükséglet is óriás mérvben szaporodott, s fábrikálták azt minden úton és módon. S ez lett a continensen azután a »hic Rhodus hic salta.« A continens nem volt erős a rationábilis tenyésztésben más téren sem. A viszláknál a tökéletesítéssel itt azelőtt se sokat törődtek, sem az okszerű tenyésztés, sem a faj tisztasága nem volt a jelszó. Nemcsak minden német szerelmes volt a magáéba — de azon szerencsétlen gondolatra is jutottak, hogy a vizslába véreb (Schweishund) vélt kerestek. Tout comme chez nous!