Hanvay Zoltán: Az angol vizsla és ezzel összekötve a fajbeli tiszta tenyésztés / írta Kynophil. Budapest, Eggenberger, 1883. / Sz.Zs. 1482

VI. A vizsla és a vizslászat eredete

— 47 — krónicáinkból, bogy erre eleinte nem ebek, de a nemes sólyom használtatott. Csak később, midőn már mintegy a századok lovagias zománcza kopni kezdett, s az emberiség a nagy vadnak fogyása, vagy megengedem talán nagyobb gourmandise folytán a röpülő vadra is mint konyhaczikkre rászorult; de midőn még a lőfegyverek tökéletlensége nem engedte meg a röpülő vad röptében való lekapását, érezték e czélra oly ebnek a szükségét, mely a vadat óvatosan, s biztos orral belopva vagy a felállított hálóba beterelje, vagy pedig megállása által az embert a vad lebontására képessé tegye* Ily sajátságokkal biró ebeket leltek az ó-spanyol pointerben és a spánielben. Bizonyos az, hogy ezek eleinte nem birtak az orrnak azon bámulatos finomságával, mint később; sőt valószínű az is, hogy őket a rövid jelzés helyett való megállásra eleinte tanítani kellett; s csak annyi bizonyos, hogy tovább tenyésztésre az oly példányokat használták föl, melyek a kivánt feladatok teljesítésében kitűntek, s melyek legjobb orral s legnagyobb tanulékonysággal birtak — s az akkor még századokig nem ismert Darwin-féle theória szerint: »a mi gyakoroltatik fejlik«, a faj hovatovább tökéletesebb fokra fejlett. De még azon időben kevés volt a. müveit föld, minden bokor szállást adott a vadnak — a csalitok, a csak lefejezett vetések minden lépten-nyomon elvonták az ebet a vadász szemei elől, s mindezért életszükség volt mintegy az oly lassú eb, milyennek az ó-spanyol pointert még a mult század végével is a spániellel együtt ismerték. Mindkettő nehéz testű volt, s mennél nehezebb ez, annál lassúbb, hogy ne mondjam lustább a mozgás.