Fónagy József: A vizsla idomítása , függeléke a beteg ebek gyógykezelése / Budapest, Athenaeum, 1893. / Sz.Zs. 1480

A vad szándékos kiverése

126 Fónagy : A vizslaiclomítás riczában hátul hagytam menni, s gondoltam, hogy így kárt nem fog okozni; láttam hová ereszkedtek le a foglyok, ezekre akartam menni s azt hittem, hogy tervem sikerül is, mert az eb elég szépen jött hátul (ha előre akart menni, nem egészen gyöngéden figyelmeztettem a hátulmaradásra). Ez ment mindaddig, mig a foglyoknak közelébe értünk, de a mint ebem a szaladó foglyok hátrahagyott szimatát orrába vette, mintha csak puskából lőtték volna ki. ügy szaladt el mellőlem, s a foglyokat felverte! Midőn aztán a foglyokat megkergette, nagyfarkcsóválva, visszajött és ugy gondolom, hogy meg volt önmagával elégedve. Ebem,e magaviseletéért persze, hogy kóterbe került, s bár négy éves volt, mégis a dresszurát elülről kezdtem meg vele, s koplaltatás mellett sikerült belediktálni a lefekvést, a mit aztán elég tökéletesen is végezett. Egy tavaszi vergődés után sikerült rábírnom, hogy ne ő, hanem én verjem ki a vadat, s ezt úgy értem el, hogy midőn már vadnélküli helyen jól, azaz gyorsan feküdt, bevittem vadas helyre, s szabad teret engedtem neki a keresésre, a sípnak hangkőréből azonban soha sem engedtem ki. így ha a vadat először kiverte, azonnal fektettem, később óvatosabb lett, s mielőtt a vadat kiverte volna, jelét adta, hogy előtte vad van. Ilyenkor aztán őrült módon nem rohant bele a vadba, hanem óvatos kezdett lenni és a mikor óvatosságát észrevettem, azonnal lefektettem, hozzá siettem, megdicsértem nyugodtságáért, és nyakravalóját kezemben tartva, biztattam folytonosan az előre menetelre. Velehúztam magam is, meghajolva óvatosan és a mikor ebemet 3—4 lépés után reszketés fogta el és a mikor megállott, megsimítottam újra, és az előre menetelre