Fónagy József: A vizsla idomítása , függeléke a beteg ebek gyógykezelése / Budapest, Athenaeum, 1893. / Sz.Zs. 1480

Félénkség

110 Fónagy : A vizslaiclomítás családja soha sem volt, nagy szeretettel fogadta az agyondresszirozott ebet. Az eb aztán annyira rá szokott a dresszura elől való megugrásra, hogy midőn gazdája őtet az udvarban lefektette, az első félórára, amint tőle elfordult, azonnal megugrott, tulajdonosának a bősz dresszemnek bosszúságára, mely azonban még növelte az eb félelmét s később, amint lehetett, azonnal megugrott. Persze az lett a vége, hogy a szegény pára jól elveretett és előhbeni helyére hozatott feküdni, de az mitsem használt. Ekkor jött aztán a legjobb gondolata X. barátomnak, mely abban állott, hogy a nevelőnő a lépcsőfeljárathoz állíttatott őrnek egy seprűvel a kezében, a ház úrnője a folyosón posztiroztatott el valami törülköző félével a kezében, a szobalány pedig egy kancsó hideg vízzel állott a konyhaajtóban s mindnyájan várták a parancsszót, mely harsány »achtgeben«, »vigyázz«-ból állott, t. i. a szegény pára már menekülni akart a szegény szakácsnéhoz, de ezen útjában a megszállott posztokon illendően lőn fogadva, mire a szegény állat agyonijedve vagy meghúzta magát valamely ajtósarokban s a hozzája közeledőnek fogait mutatta s morgott, ugatott erősen, vagy pedig lement kínzójához, a hol ahelyett, hogy megdicsértetett volna a lemenetelért, ismét csak az átkozott droppolást kelletett teljesítenie. Igazán csoda volt, hogy a szegény állat meg nem veszekedett az ilyen és ehhez hasonló eljárás mellett. Persze a szegény ebből nem lett semmi; jelenleg birtokomban van, és 100 forintot adtam érte. Tartom szépségeért és szánalomból. Egy egész tavaszt szántam az ő megbátorítására, nem mondom, hogy néhányszor nem keresett szépen, de néha minden