Fónagy József: A vizsla idomítása , függeléke a beteg ebek gyógykezelése / Budapest, Athenaeum, 1893. / Sz.Zs. 1480

Félénkség

Az elrontott vizslának liibái stb. 111 ok nélkül lefeküdt és félénkségének legmagasabb fokát mutatta, bárba bozzá mentem és tapasztalta, hogy nem X. van a háta mögött, hanem én, örömének hangos sirással és ugrándozással adott kifejezést s nagy örömmel keresett tovább, de ismét beleesett előbbeni állapotába s míg meg nem vigasztaltam, addig a legnagyobb félelmek között feküdt, és azt hiszem ilyenkor mindig a barátomra gondolt. Hiszem ha egy őszi vadász-évadon az alantabb leirt módon vezettem volna, egészen magához jött volna a szegény állat. Sajnálom, hogy erre időm nem volt. Meg vagyok azonban győződve s az állat magaviseletéből is látom, hogy ha nem is végképen, de sokat fog félénkségéből veszíteni. Az általam használt javitási mód a következő: A félénk ebet soha sem droppoltatom sem az etetésnél, sem pedig kint a mezőn. Mindig vezetéken viszem s lia a vezetékről lebocsátottam, többé hozzá nem szólok, hagyom keresni, ahogy neki tetszik. Ha félénksége meglepi és ok nélkül droppol, hozzá megyek, megsimogatom, felszabadítom s a nélkül, hogy keresésre biztatnám, tovább megyek. Az ebhez nem szabad szólni; addig menjen hátul, ameddig neki tetszik. Ha megunja a hátul való menést, menjen előre. Szóval tegyen azt, amit akar. Ha vadra talál s azt meg is állja, meg kell dicsérni, a vadat ki kell verni előtte, s ha akár lefekszik, akár nem, meg kell dicsérni. Ha megugorja a vadat, akkor is meg kell dicsérni. Szóval meg kell vele értetni, hogy nincs mitől félnie! A legfáradságosabb dolog és a türelmet legjobban próbára teszi a félénkség megtörése. Es ezt szerintem csak úgy lehet elérni, ha az ebhez kint semmit sem beszélünk, lefekvést tőle nem követelünk s