Fónagy József: A vizsla idomítása , függeléke a beteg ebek gyógykezelése / Budapest, Athenaeum, 1893. / Sz.Zs. 1480

Nagyot hallás

96 Fónagy : A vizslaidomítás rendesen el szokták azt verni, s aztán az ilyen vadászokkal történik meg az, a mit mindnyájan tapasztalhattunk már, hogy az eb, midőn a megtörtént hiba után visszajövőben van, s a midőn a tulajdonosa tüdejét már majdnem kikiabálta s a visszakuncsorgó eb láttára a méreg ismét elönti, s torkaszakadtából kiáltja, hogy »Caro,« »herein«. Caro persze illő distancziában marad, a hol mégis bőrét elég biztonságban érzi, mert tudja, hogy minden oda menetkor kedves gazdája keményen megnáspágolja. Előbb kezdődik a kiabálás, aztán következik a szép szó, de Caro nem hajt mindezekre, sőt úgy 50 — 60 lépésnyire le is fekszik, de ha gazdája 5 6 lépést közeledik felé, Caro is ugyanannyit távozik ! Láttam már azt is, hogy mindezeket a kiabálásokat, szép szavakat egy durranás követte és Carónak csak a bőrét lehetett azután használni. Láttam már akárhányszor azt is, hogy az eb nem jött vissza tulajdonosához, a ki aztán úgy gondolkozott, hogy az okosabb enged s ebét ott hagyta a faképnél! Ez még megjárta volna, de később az eb oda sompolygott a gazdájához, a mikor aztán 1/

2 óra múlva az előbb neki szánt iitlegeket mégis megkapta. Persze a szegény állat akkor már nem is sejtette, hogy miért kapta az iitlegeket és rugdosásokat! Ugy az előbbeni mint az utóbbi eljárás is nagy brutalitás, — óvakodjunk ennek elkövetésétől. Ha ebiink megtalál bennünket, fektessük le a szokott, s előbb is használt kommandóval, annélkül, hogy hozzá egy szót is szólnánk, és hagyjuk néhány perczig feküdni. Ha nyugodtan viseli magát, simítsuk meg, szabadítsuk fel, s engedjük a további keresésre,