Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418
A vadászebek
4.50 A vizsla Ha az idomításban levő ebet saját használatunkra tanítjuk, egészen fölösleges azt vas-, aczéltárgyak, kő vagy hasonlók elhozásával kínozni, mert ennek tényleg értelme nincsen. A fémek nem képezik a vadászat tárgyát, — kivéve az aranyat és ezüstöt, melynél azonban, fájdalom, igen sokan rossz nyomon haladnak, — csakis élő állatok. Ha azonban a vizsla eladásra van szánva, akkor ezen gyakorlat azért nem mellőzendő, mert a vevő esetleg arra hivatkozhatnék, hogy az idomítás nem teljes, tehát a vizsla kevesebbet ér, mint egy olyan, melyik mindent elhoz. A tapasztalás azonban azt mutatja, hogy a jól idomított vizsla akkor sem tagadja meg az engedelmességet, ha az elhozandó tárgy teljesen ismeretlen előtte, legfennebb első alkalommal a szájába adjuk, másodszor már magától fel fogja venni ós hozni. Itt csak a fölösleges időpazarlásról van szó, mely az által idéztetik elő, hogy az ebet és magunkat is oly dolgokkal fárasztjuk, melyek a vadászat gyakorlásánál nem fordulnak elő. Tanítás közben, bármily okból keletkező fennakadás alkalmával, kezdjük mindig elülről. Ez épen úgy vonatkozik az egyes leczkékre, mint a tanítás egész menetére, mert akárhányszor előfordul, hogy a fiatal eb, daczára, hogy előbb mindent jól végzett, egyszerre megmagyarázhatatlan makacsságot fejt ki. Ilyen esetben szigorral kell engedelmességre kényszeríteni; az egész leczkét elülről kell kezdeni s addig folytatni, míg ismét készséget és engedelmességet mutat. Különben csak egyszer engedjünk, azután alig vagy épen nem tudjuk a fejességről leszoktatni. Ez leginkább akkor fordul elő, midőn a fiatal ebbel először kártékonyt hozatunk el. Mint mindenütt, hol a vizslának veleszületett természetes undora játszik szerepet, úgy itt is a tanítónak nehéz szerepe van, mert az ilynemű feladatok a legnehezebbek. S habár a belátásos idomító ezen akadályt is képes legyőzni ós az eb akaratosságát megtörni, a ráfordított fáradság oly nagy, hogy az eredménynyel alig áll arányban s ilyent valakitől kivánni is méltánytalanság. így például napokig tartó önkinzásba kerül, hogy a fiatal ebbel kihűlt, undorító kinézésű s döggé vált állatot elhozassunk. Végre elhozza; de miként ? Szomorúan, behúzott farkkal, csúszva, undorral hozza, ha mestere erre a pórázzal és a rettegett korbácscsal kényszeríti. A szobaidomítás ideje alatt jószántából nem teszi meg, de ha fiatal korában bő alkalma van frissen lőtt vadat elhozni, akkor a bűzhödt vadat ís elhozza, igen gyakran bosszúságot okozva vele gazdájának. A szobaidomítás ideje alatt ós séták alkalmával igyekezzünk alkalmat nyújtani, hogy kisebb kártékonyt, macskát, patkányt foghasson, azt megfojtsa és elhozza. Ha nincs benne ehhez elég buzgóság, akkor egy idősebb eb példáján buzdítsuk, vagy az által, hogy a kártékonyt megsebezzük, mitől rendesen kedvet kap. Egy pár siker után nem riad vissza öreg rókával vagy öreg macskával felvenni a harczot. A macskával azonban jó óvatosnak lenni, mert a tapasztalatlan ebnek hamar kivágja a szemét; inkább, ha lehet, két ebet uszítsunk rá, mert így rendesen az egyik megkaphatja a hátát, míg a másik elülről támad s így hamar rájön, hogy a legbiztosabban a macska háta támadható meg.
