Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418
A császármadár
530 A császármadár az az előnye is meg van, liogy p. o. eső után nem vagyunk kénytelenek a nedves földre ülni. Hogy kezünk mindig szabadon legyen, igen czélszerű a síppal való hivást kezünk igénybevétele nélkül is gyakorolni. Egyes császármadárvadászok, ha két-háromszor sípoltak, rövidebb-hosszabb szünetet szoktak tartani. En azt tapasztaltam, hogy ez nemcsak nem szükséges, hanem nem is jó; én ha a kiválasztott helyemre értem, 5—10 perczig csendesen maradok, azután 8 —10-szer, egypár másodpercznyi megszakítással sípolok, mert az, aki a kakas hívását már hallotta, igen jól tudja, hogy az folyton szól s nagyobb szünetet nem tart. Ha a kakas hosszabb hívásra sem jön vagy nem felel, akkor bátran felkelhetünk, hogy más jobb helyet keressünk. A kakas rendesen már az első hívásra hevesen kel fel, de nem száll fel előttünk a fára, hanem átrepül. Ekkor türelmesen kell várni és tovább hívogatni, míg vagy visszarepül, vagy mint a róka lopva, gyalog közeledik. Az utóbbi eset akkor is előfordul, ha valami miatt gyanakodóvá lett. Eső után a lehullott lomb puha levén, zörgésével nem árulja el a gyalogos kakast; ilyenkor kettőzött éberséggel kell figyelni. A repülő császármadárra lőni nem tartom helyesnek, mert ha az illető nem kitűnő lövő, a madarat legfennebb döggé lövi. Általában ajánlatos, hogy a vadász csak akkor lőjön, ha lövése biztos sikert ígér, azaz a vad tűzben marad, mert a szárnyazott vagy beteggé lőtt darab a sűrűségben rendesen elvesz. Ha a meglőtt kakas még erősen vergődik s azt látjuk, hogy lábra akar kapni, sietni kell az elfogással, mert esetleg csak a nyomát üthetjük. Ilyenkor előnyös volna, természetesen egy jó vizsla, de a lesre nem vihető el. Ha van egy emberünk, ki leshelyünktől távolabb tarthatja, a jó elhozó vizsla néha kitűnő szolgálatot tehet. Igen czélszerű, ha két vadász a csalogatást együtt gyakorolja, csakhogy ezen esetben az ismert rossz szokások: a lőirigység, türelmetlenség, ügyetlenkedés, az érdeklődós hiánya és a »jobbantudomság«, teljesen háttérbe kell, hogy szoruljanak. Az ilyen vadászpárnak egy kézre kell dolgoznia s nem különkülön; egymást ki kell egészíteniük. Amit az egyik nem lát, meglátja a másik s mit ez nem hall, észreveszi amaz. Mig hátatvetve egymásnak, vagy közel ülve egymáshoz, az egyik -— mindenesetre az ügyesebb •— a csalogató sípot fújja, addig a másik az eredményre figyel. Az egyes vadászszal hányszor esik meg, hogy hívására a kakas hátulról gyalogszerrel észrevétlenül közeledik s ugyanúgy el is tűnik, mi nem történhetik meg, ha ketten vannak együtt. Gyakran vadásztam így másodmagammal s ilyenkor előre megegyeztünk, hogy mindig az lőjön, ki előtt a vad megjelent; miután azonban igen gyakran megtörtént, hogy a kakas oldalról jött, vagy úgy szállott fel a fára, hogy mindketten láthattuk ós lőhettük, abban állapodtunk meg, hogy az, ki az nap vagy előzőleg, utoljára lőtt császármadárra, a lövésről lemondott. Ha két vadásztárs egyetórtőleg jár el, akkor nemcsak hogy igen nagy segítségére lehetnek egymásnak, hanem a menet és jövet alkalmával, a szünet alatt is megvan a kölcsönös szórakozásuk. Ha a császármadár-vadász érti a mesterségét, azaz jó sípja van s ezt tudja is kezelni, akkor a kakast néha oly közel csalhatja, hogy nem is lőhet, hacsak a vadat fasirozottá nem akarja lőni. Nem egy esetben szállott már a
