Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418
A vadászebek
4.8 A vizsla Fajtajellegek. Visszaemlékezve a vadászebek külső jellegeire vonatkozó zűrzavaros nózeteltérési különbségekre, melyek még egy pár évtized előtt uralkodtak, visszaemlékezve azon nagymérvű bizonytalanságra, melyet még hirneves vadászok és előkelő ebismerők is valamely fajta eb jellegeinek megbirálásánál mutattak, mindenesetre hálára vagyunk kötelezve azok iránt, kik a helyes irányban az első kezdeményezők voltak. A fajtajellegek megállapítása azonban lassan haladt, mert a német vizsla külső jellegeit holt betűk alapján kellett ideálizálni s ezen ideált viszont a különféle dijjazásoknál, a bírálók folytonos változása következtében felmerült eltérő nézetek zavarták. Ha a vadászat történetéhez fordulunk tanácsért, ezen különböző s többnyire jogosult nézetek keletkezését könnyen magyarázhatjuk. Németországban a legrégibb időkben épen oly kevéssé léteztek vizslafajták, mint más országokban, hol szintén csak a középkorban tenyésztették czélszerű kiválasztás után olyan fajta vadászebekből, melyeket addig csupán a vad fogására használtak. A kiválasztás azon tapasztalaton alapult, hogy sok eb, épen úgy, mint a legtöbb ragadozó a nyugodtan fekvő zsákmány előtt, mielőtt arra ugranék, egy pillanatra meghökken, valószinűleg, hogy az ugrás nagyságát és erejét mintegy kiszámítsa. Mint több iró állítja, midőn a szárnyas vadaknak hálóval való vadászata nagyobb elterjedést nyert, oly ebeket választottak ki, melyeknél ezen tulajdonság kisebb-nagyobb mértékben már a természetükben volt s ezekből képezték a vizslát, melynek feladata volt a szárnyas vadat megkeresni, azelőtt fekve maradni mindaddig, míg a hálót az ebbel ellenkező oldalról a vadra rá nem borították.* A hajtóebek Németországban is már régen meglevő, különböző fajtákhoz tartoztak, melyeket a főurak vadászszemélyzete aggódó gondossággal tenyésztett tovább; de ezeknek száma aránylag csekély volt. így a vizslának használandó ebeket majd a vezető, — illetve vérebből, majcl kopókból tenyésztették, aszerint, mint az egyiknél vagy másiknál az állásra való hajlam jobban mutatkozott. Az ilyeneknél ezen hajlam mindenesetre kisebb-nagyobb mértékben átöröklődött s a folytonos tiszta tenyésztés és kiválasztás által fajtajelleggé alakult, mint ezt, kivált a angol vizsláknál láthatjuk, melyek megfelelőleg az angol vadászati módnak több mint 150 év óta különösen az állásra való tekintettel tenyésztettek. A vizsla gyanánt használt vadászebek első egyedei természetesen a törzsfajta jellegeit mutatták, melyek a többi fajtákéitői élesen különböztek, ámbár nincs tudomásunk arról, hogy egyes jellegek m. p. o. a fülek, miként képződtek jelenlegi alakjukban. A törzsfajtáknak megfelelőleg a különböző vidékeken különféle törzsek fejlődtek, melyeket tulajdonosaik nagyra, sőt többnyire többre * Egy ur, ki évekkel ezelőtt Amerika hegyes, sziklás vidékein sokat vadászott angol rókakopókkal, ebeinek meghökkenését ismételve észlelte. Többek között említi, hogy egy hideg téli napon egy »Bill« nevű ebe, midőn a hegy meredek lejtőjén lassan, csendesen keresve egy élesszögletnél befordult, a napon sütkérező rókát meglátva egy pár pillanatig miként egy vizsla hang nélkül állott s csak azután ugrott be és kezdte hajtani.
