Damaszkin Arzén: A mászái fennsíkon / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1906. / Sz.Zs. 1423
IV. Ufíiumiból Kondoába. - A Gurui lejtőin
UFFIUMI BÓL KON'DOÁBA csomóban lévő, apró fehér foltok gyanánt látjuk sátrainkat. Kissé nyugatra a tábortól, a Kuruszia tó és Gurui hegy között szép zöld nyika (fiitenger) terül el. Erre felé a hegy nem lépcsőzetesen esik a tó felé, hanem csekély esésű lejtőben, amelyet a Gurui hegy sziklás szakadékainak megfelelő mély víz-szakadások barázdálnak végig. A nyika közepén smaragdszínű széles zöld szalag húzódik a hegytől a kis szürke tóig. E zöld szalag a patakot kisérő fáktól ered. Hogy mily örömmel pillantja meg az utas a víz e biztos jelzőjét, csak az értheti meg, aki már érezte víztelen pusztaságon, menetelés közben a szomjúság gyötrelmeit. A nyika és a víz látása arra késztet, hogy még ma áthelyeztessem a tábort a patak mellé, amelynek közeieben bizonyára sok vadnak kell lenni. Délután négy órakor már a táborban vagyunk. Gyorsan elköltjük ebédünket, mig a tábort leszerelik, és hat órakor már az erős lejtésű, felséges hideg vizű hegyi pataknál vagyunk. Az új táborhelyen az első tárgy, ami szemünkbe tűnik, egy nagyobb vadnak még meglehetősen friss csontváza, amelynek hiányzik a feje. Mielőtt egészen besötétednék, még lesietek a patak mentén, mert a szavannában zebrákat, hartebeeszteket és svallát látok. Egy vízmosáson túl nagy csapat gnúra bukkanok, amelyeket a vízmosásban haladva becserkészek. Egy nagy fa törzse mögül vagy 13 darab gnút látok magam előtt legelni. Egy jól oldalt állóra rálövök, mire az orra bukik, de csakhamar tovább áll. Az elfutó csomóból egy erős bikát veszek célba, amely a lövésre kirúg és eltűnik a vízmosás mögött. Azt hiszem, nagyon rövidre kaptam, minek következtében a lövés csak hasba találhatta. A helyet jól megjelölvén, sietek hazafelé, ahová már teljes sötétségben érkezem meg. Ezalatt egy szolga megtalálta a csontvázhoz tartozó fejet, amelyet hiénák hurcolhattak el vagy 80 lépésnyire. Egy elen-tehén feje; a szarvak még egészen épek, ugy hogy vadászemlékeim közé bevehettem. Nagy éhesen vacsorához ülök, midőn kisül, hogy egy falat hús sincs a táborban. A haszontalan pagazzik, bízván a sok vadban, lusták voltak a húskészletet magukkal vinni és otthagyták az előbbi táborhelyen a hiénák és keselyűk számára. Április 7-én mindenekelőtt a tegnapi két gnút megyek keresni. A legelőn, ahol tegnap rájuk lőttem, ma zebrák és egy hartebeeszt legel. A vízmosásból jol megközelítem őket, de a hartbeesztet elhibázom. A lövésre a zebrák, szokásuk szerint, körben vágtatnak, majd magasra tartott fejjel és farkkal, nagyokat prüszkölve megállnak. Murruó desperál, könyörög. „Haparia nyama bána a (nincsen hús, uram), pedig a zebra-nyáma oly msuri (jó)! Mit tegyek? Egy erős csődört lapockán lövök, mire az egész csapat elvágtat, habár a csődör oldala véres. Soká nézek utána; egyszerre
