Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere. Önképző gyakorlati útmutatás a vadászat kedvelői számára. Budapest, 1896. / Sz.Zs. 1472

Farkas

223 nem sokra megy. Megvárja többnyire, hogy egy a többi közül kiváljék, ezzel azután könnyen elbánik. A farkas, midőn nincs éhszükségben, a legkisebb neszre vagy szagra elillan, azért, ha nyáron találkozik vele az ember, épen úgy járjon el vele, mintha nyúllal vagy rókával volna dolga. Egyszer egy erdőben, hol évtizedek óta nem fordult meg farkas, szeptemberben láttam meg egy farkast, mintegy száz lépésnyi távolban. Oldalvást lassan ballagott egy hegyélen, ritkás lábas erdőben. Lebukva az apró bokrok mellett akartuk meglopni, mert nyulsöréttel messzellettük rálőni. Még alig 60—70 lépésnyiről észrevett, s úgy elszelelt, hogy nem találtunk rá soha többé. Puskás ember a legnagyobb tél idején, még ha több farkassal találkozik is, mitsem tarthat tőlük, kivált oly országban, hol puskával irtani szokták. Azonban e kutyafaju vad ki van téve a veszettségnek, mi állítólag nagy éhség vagy nyári forróság következtében szokta elérni. A veszett farkas rendetlen szédelgő járásáról ismerhető föl, s az ilyet aztán baj volna elhibázni. Igen jó szeme, füle és orra van. E végből szeret a széllel szemközt járni, s a prédát, vagy a rá nézve veszedelmes lővadászt bámulatos messze távolból megorrontja. Ezért vadászata is sokkal nehezebb, mint egyéb nagy vadaké, melyek nem oly félénkek. Hajtóvadászata volna legbiztosabb, de roppant számú hajtókkal lehet csak biztos sikerre számítni. Ha nádasban vagy erdőben tartózkodik, az egészet el kell fogni, nyáron legalább 5—600 hajtóval, s ebből következik, hogy a puskásoknak is nagy számmal kell vállalkozni. A téli évszakban fris hóval, sokkal kevesebb hajtó és puskás is czélt érhet. A nyomok után ugyanis kipuhatoltatván a farkas az napi tanyája, keskenyebb fogás is elégséges megkerítésére.