Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere. Önképző gyakorlati útmutatás a vadászat kedvelői számára. Budapest, 1896. / Sz.Zs. 1472

Farkas

224 Egy-két nyomismerő megkerüli előbb a nádast vagy az erdőt, s ha «befelé» igen, de «kifelé» nem találtak fris nyomokat, bizonyos, hogy a vad ott benn napol. A hajtás szél után történik természetesen. Farkasra tölteni szatymával szokás, a puskacső öbéhöz s porhoz aránylag 8—10 szemet tevén egy lövetbe. A csalkertben való lövés nagyon költséges; sokkal egyszerűbb s nem kevésbbé sikeres a csaldög előtt kunyhóból megejteni. Künn a síkon vagy erdőszélén kis gödröt kell ásni, s abba olyaténképen alkalmazni egy kis kunyhót, hogy annak csak a teteje lássék ki, az is fölhányatván hóval, vagy ennek hiányában a föld színével egyenlő gazzal. A csaldöggel szemközt van a nyilás, melyen át a lövés történik. Hogy embernyom ne érintse a földet, lóháton megy ki a vadász napnyugot előtt, s lovas vezetője vissza viszi a paripát. Hogy az éjnek holdvilágosnak kell lenni, magától értetődik. Erős télen egyébiránt az erdei csősz- vagy vadászlakokat is megközelíti az éhes farkas, s ezekben akár az ablakon át lehet rájuk lőni. Orosz és lengyel vadászok következő módot is használnak. Kimennek paraszt szánon az erdőbe, magukkal vivén a szánon egy fiatal sörtést, melyet időnkint döfölés vagy csipkedéssel rivásra kényszerítenek. A vadász háttal ül a kocsisnak, s a szán farához jó hosszú kötélre egy kéve zsuppot kötvén, ezt magukkal vonszolják az uton. A farkas nagy éhségében, szikrázó szemeivel, a kévét egyelőre a rivó sertésnek vélvén, hirtelen ráugrik; ekkor sietve rá lő a vadász, mert aztán, a mint a farkas észreveszi tévedését, azonnal elviszi irháját.