Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere. Önképző gyakorlati útmutatás a vadászat kedvelői számára. Budapest, 1896. / Sz.Zs. 1472

Előszó az első kiadáshoz

engemet ösztönzött addig is, míg hivatottabbak jelentkeznek, — e téren valamit lendíteni. Mint magam is szenvedélyes és szerencsés iskolában nőtt műkedvelő vadász, sokszor tapasztaltam, hogy értelmes és vadászatban vénült magyar emberek csupán helyi és személyes tapasztalataikra támaszkodva mennyire több öntudatos élvezettel, de még hasznosabb gyakorlatisággal is űzték volna e nemes mulatságot, ha e részben saját gyarló tapasztalati körük, könyvbeli elmélet által lett volna gyarapítva. Több szem többet lát, s igen megalázná s szük körre szabná a vadászat mesterségét az, ki azt hinné, hogy egyetlen ember e részben mindent tanulhat, s hogy a vadászat nem érdemelné meg más tanok módjára, miszerint elméletének tökéletesítésére az újabb kor jótékony eszköze, a sajtó is igénybe vétessék. Másfelől bizton lehet állítani, hogy sokkal több volna a szenvedélyes vadász, ha minden ifjú, kiben csak parányi hajlam mutatkozik is a vadászathoz, mindjárt kezdetben helyes útmutatáshoz juthatna. Alig van éplelkü s testű ember, ki fiatal korában kedvet nem érezne e legszebb mulatsághoz, melynek szenvedélye mélyen a természet rendjében gyökerez. Majd minden ifjú, kinek erre alkalma s tere van, puskát ragad kezébe s szerencsét próbál; azonban igen nagy része, miután belátta, hogy egész nap, részint nem talál vadat, mert keresése módját nem tudja; részint husz lövés közül alig egy-kettővel ejt vadat, mivel persze minden okszerű elmélet nélkül vaktában indul el, — igen természetesen egyrészt szégyenből, másrészt unalomból — mindörökre bucsut vesz e nemes élvezettől, s fölcseréli azt az átkos kártyával, melynek legalább százszor annyigyászos áldozata van, mint a mennyi a veszélyes vadak elleni hadjáratokban vagy vadászfegyverek által véletlenből elesett-