Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere. Önképző gyakorlati útmutatás a vadászat kedvelői számára. Budapest, 1896. / Sz.Zs. 1472
A haris
A haris. A lövésben kevésbbé ügyes műkedvelő tndom nem bánná, ha e különösen viselkedő, bárgyú kis madár minél szaporább volna. De fájdalom, nálunk igen ritka, és sokkal kevesebb van belőle rendesen, semhogy egyenesen rá lehetne vadászni. Csak amúgy mellesleg ejt el az ember egyet-kettőt, mikor ugyancsak meggyül vele baja a vizslának. Tompa, hortyogó, vagy inkább szörtyögő hangja van, melyet az esti órákban gyakran és szinte szakadatlanul folytat. Szintén a vándormadarak közé tartozik, s talán legkésőbb érkezik meg; néha, kivált kedvezőtlen időben, csak junius elején. Leginkább a nedves réteken tartózkodik, folyamok, csatornák közelében; találtam azonban elégszer erdei vágásokban is, melyek azonban szintén nedvesebb rét közelében feküdtek. Szeret a magas fűbe, a hives sarjuba, általában sürü gazba elbújni, a honnan aztán igen nehéz kiverni. Reggeli és estéli órákban mégis leghamarább fölkél, ha tudniillik rá akar az ember tiporni. Párosan élnek, dicséretes hűséggel egymás iránt. A nőstény 8—12-őt tojik, s három hétig ül. Falkába soha nem verődnek, s a kicsinyek, a mint maguk tudnak élelmet keresni, félanyányi korukban, már külön válnak. Féreggel, kukaczczal, szöcskével, apró kavicscsal s csigaházzal élnek. Erős szaglásuk van, s minden vad közt leginkább bevárják a vizslát, úgy, hogy a hol nagy és sürü a fű, a