Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere. Önképző gyakorlati útmutatás a vadászat kedvelői számára. Budapest, 1896. / Sz.Zs. 1472
A vadkácsa és lúd
115 tőle telt. Igen érdekes látvány, midőn öt vagy hat jó lövész, ki-ki másfelé indulva, egy-egy füzér vizi vadat hoz este a tanyára, s ezeket egymás mellé sorba rakva, az összes társaság szemle alá veheti. Ilyenkor tanulja az ember legkönnyebben a fajokat megkülönböztetni s az ujakat megismerni; minél többfélét lát maga előtt, annál nagyobb ingert kap a vadászat e nemére. Uszóvadak közül többet nem is említek, mert a majd mindig egy helyben úszkáló renyhe szárcsát (Fulica atra) nem tartom vadnak s nem szerettem lőni soha. A hamvas és fehér gödényt (Pelicanus onverotalus), a fehér és fekete hattyút (Cignus albus, niger), csupán a legnagyobb árvizek alkalmával, milyen 1855-ki év tavaszán volt, — vagy ellenkezőleg nagy szárazság után, midőn másutt a víz kiapadt, látja az ember úszkálni maga előtt s ekkor nem nagy bajba kerül egyet-kettőt nevezetesség kedvéért elejteni. Itt vannak végre a vizi és sárszalonkák különböző fajai: a vizi vadaknak legnemesbjei. Közöttük legnagyobb s legbecsesb a szélkiáltó, vagy a porondlakó szalonka (Tringa arenaria, Sandláufer, Goiser), félláb hosszú kampós orrával, miből oly éles füttyöket bocsát, hogy mérföldekre is elhallani csöndes időben. De nem azért legbecsesb, mintha kevés akadna belőle, vagy hogy fogoly nagyságú sültje legjobban izlenék — mert azt tartom, hogy a szalonkák közt épen a legrosszabb húsa van s belét nem lehet használni, hanem becses azért, mert igen szép és nemes vad s mert kevés vadásznak jut a szerencse, őt kapóra keríteni. A vizi vad általában rendkívül vigyázó, de a szélkiáltóhoz e tekintetben nincs fogható; őt csak észrevétlenül lesből vagy esetleg lehet megejteni, utánjárással hiába vesződik a legjobb lövész is. A sárszalonkának három faját ismerem s úgy hiszem, honunkban nincs is több. Mindhárom valamint külsőleg igen hason8*
