Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere. Önképző gyakorlati útmutatás a vadászat kedvelői számára. Budapest, 1896. / Sz.Zs. 1472

A vadkácsa és lúd

110 lőfegyver; a kohás puskák nehezek, ügygyei bajjal tölthetők, széllel szemben a puskaport szembe lobbantok, s oly rosszul sülök is voltak, hogy előbb egyet csattant a sárkány, még pedig oly nagyot, hogy a tóban minden kácsa fölkelt, s csak azután sült el, a maga szeszélye szerint. A gyutacsos készletű szép és csaknem maguktól vadászó későbbi fegyverek nem irtották, de nem is irthatták volna észrevehetőleg a sáska-szapora vizi vadat. Azt mondják, hogy mint a felhő, sűrű csapatokban vonultak át az ember feje fölött, ha valami fölzavarta őket a tóból, s czélozni egyáltalában fölösleges volt. A nagy sárrétről esténkint a könnyebben kibogarászható és halászható sekélyebb vizű kisebb nádasokba vonultak, melynek szélébe elült a puskás, azután csak tölteni és sütögetni kellett puskáját. A ki bravour-lövéseket akart tenni, az nappal begázolt, így is egyszerre két-három vizi vad keringett körüle egyremásra. Ez árkádiai bőség aranykora letűnt, s a vadász azzal a keserű valóval vigasztalja magát, hogy e fogyatkozás nem csak a vadakban, de egyéb dolgokban is mutatkozik. Most már iparkodóbb legyen a gazda, fortélyosabb a vadász, ha boldogulni akar. A vizi vad fogyatkozása azonban leginkább a dunántúli részen érezhető. A csapoló mérnökök munkája után is azonban, az alföldi sárréten még mindig van annyi, hogy azt mondhatjuk, vajha csak ennyi is maradna mindörökre. Oly egyénnek, kinek e sárrétek körűi van szerencséje lakni, fölösleges minden könyvbéli utasítás ; néhány napi egyesülés a pákászszal, aztán csak jó lövő legyen, vadhiányt nem fog szenvedni. Mivel én a vizi vadászat gyönyöreiben nem az alföldi sárréten, hanem csak Fehérmegye kisebbrendü tavaiban részesültem, hogy az olvasónak helyes fogalma legyen a i