Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431

XII. A szabad Jegestengeren és Finnmarken fjordjaiban

3 '7 lyok — Larus argentatus, marinus, canus — és dunnaludak

T utóbbit az alkákjummák—Uria lomvia—, lundák — Mormon arcticus — és a köz. és búbos karakatnák — Graculus carbo és eristatus — népesítik. S a mi leginkább említést érdemel: a Renő, Hornő és Vardő között fekvő tengerszoroson (37-ik kép), látta a most is Vardőben élő BRODKORB úr 1848 április havában az azóta kihalt nagy cilka — Alca impennis — négy utolsó élő példányát, melyek közül egyet sikerült is elejtenie. Vardőben fekszik a világ legészakibb, habár ma már inkább symbolikus erőssége, mely azonban egykor mégis oly jelentőséggel birt, hogy neki köszönhetik a norvégek egész Finnmarken birtoklását. A XlV-ik században épült — állítólag 1310 körül. Mai felfegyverzettsége csak néhány ósdi elöltöltő ágyúból áll, ezeket pedig alig 20 tagból álló őrség gondozza, egy parancsnok és egy hadnagy vezénylete alatt. Azonban ne gondoljunk itt e várőrség alatt oly katonákat, kiket a középeurópai államok fegyelmezettségének szelleme ural. A norvég katonaság egyáltalában, — az ország szerencsés helyzeténél fogva, melyre senkinek sem fáj a foga s mely, eltekintve a svéd viszonyt, más államokkal sem kerülhet egy hamar súrlódásba — messze áll a mi fegyverben álló hadseregünktől, s attól lényegileg, szervezetben és szellemben is különbözik. Itt, főleg ilyen félre eső helyeken mint Vardőben, még nagyon is eredeti, ősi állapotok léteznek. DUCHAILLU, a híres utazó megemlíti, hogy ott jártakor a várparancsnokot abban a foglalkozásban találta, hogy gyermekeinek czipőit javítgatta. Elég jellemző ez! A fizetést is nem készpénzben kapja itt a parancsnok, hanem természetben s nem érdektelen, hogy ez a közeli madárhegyek egyikének haszonélvezetéből áll. E mellett a halászat főjövedelmét képezi az őrségnek s a zsákmányban mindannyian