Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431

XII. A szabad Jegestengeren és Finnmarken fjordjaiban

3ii kíváncsisággal tudakozódott tőlünk a «mi országunk» felől. Az evedzőket kitűnő gyakorlottsággal kezelve, csakhamar messze maradt a vadsői kikötő, s part mentén nyugotnak haladtunk be a fjordba, hol kisebb patakok csergedeznek a tengerbe. E tájon, úgy mondá, sok lazacz tartózkodik s azért kidobtuk a horgot lesve, míg a csalin rajta veszt e nemes hal. Türelmünk próbája azonban hiába való volt, a hűvös borult időben semmi sem jött, feladtuk hát a lazaczhalászatot s tovább indultunk a lapos part mentén készen tartott fegyverekkel, mert itt szoktak leginkább a fókák tartózkodni. A kegyetlenül szürke ég azonban ebben is megcsalta számításunkat, egyetlen egy fóka sem mutatkozott. Végre meszszebb a fjord síkvizén néhány barna delfin merült föl, hajszára fogtuk hát a dolgot s örült gyorsasággal evedztünk utánuk. A rendesen lassan, játszadozva mozgó állatok azonban felismerték a veszélyt, s ugyancsak összeszedték erejüket. Nem használt a legsebesebb evedzés sem, nem tudtuk őket elérni. Ebben a versenyben természetesen lőkészen álltam, vadásztársam azonban egyre hajtogatta, hogy a netalán felbukkanó bálnákra, melyek e fjordban igen gyakoriak, semmiesetre se lőjjek. Intelmeinek megfogadására azonban nem volt alkalom, bálnát most nem kaptunk szem elé. Feladva a sikertelen vadászatot is, horoghoz nyultunk, még pedig ahhoz, melylyel a tőkehalat szokták fogni. Ez egy hosszú facsévére tekert erős fonálból áll, melynek vége felé több kis ólom-golyó arra szolgál, hogy víz alá merüljön a íonál legvégére erősített két szakájú horog. Csali gyanánt a Pederi islandicus kagyló testét fűzik a horogra vagy nem is tesznek reá semmit, mert eredetileg úgy készült, hogy a horog nyaka egy ónból való halacskában van elrejtve. A fonalat folyton húzva-eresztve, az az ónhalacska