Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431

XII. A szabad Jegestengeren és Finnmarken fjordjaiban

112 ide-oda fordul, csillanik, a falánk természetű tökehal pedig mohón kap a nagy hazugságra s rajt akad. Alig dobtuk ki horgunkat, már is megérződött az a minden halászkéznek kedves rángatódzás, mely a rajtvesztett zsákmány biztos jele. Felszedtük a zsinórt s mikor a termetes préda felszínre ért, a kézügyben levő nyeles vágó horoggal beemeltük a ladikba. Egymásután több darabot fogtunk így, köztük leginkább 3—4 kilós példányokat. Mindannyi közönséges tőkehal — Gadus morhua — volt, csak később^ került egy Gadus virens is. Később felhajóztunk Vadső sziget északkeleti végére, hol az apály nagy partot teremtett. Itt több darab tengeri szarka futkosott a kövek közt; egyet lőttem közülök. A silány gyepre kiszállva élve fogtam egy teljesen kitolladzott, de még nem jól repülő fiatal havasi pacsirtát — Otocoris alpestris. Ezután a sziget és város közt fekvő tengerszorosba evedztünk, hol a víz éppen az apály folytán oly sekély volt, hogy nem egyszer alig bírtunk haladni s a ladik fenekével a tenger fenekét szántottuk. Mélyebb vízre érvén számos halászó csónakkal találkoztunk. Hal temérdek járt erre; a tiszta vizén át folyton nagy rajokat láttunk mozogni, különösen tőkehalat, de számos lapos halat is, «tundrákat» — Platessa Hesus. A vadsői kaputos osztálynak úgy látszik főmulatsága e lapos, az alakoskodásban remeklő halak fogása, mely kétágú szigonyokkal történik (36-ik kép). A körülöttünk czirkáló ladikok legtöbbjén jobb osztályokhoz tartozó férfiak, nők, ifjak versenyeztek egymással a szigonykezelésben. Horogra nem igen kap ez a hal; láttam, hogy akárhányszor közvetlen szája elé eresztettük horgunkat s 56. kép. Vadsői riundra szigony.